Egymás mellett 2 2. fejezet

Ueda pov

Legnagyobb meglepetésemre alig térek vissza a beszélgetéshez máris meg jelenik mellettem és még a frászt is rám hozza. Bele egyezik, hogy Kazuya át jöjjön csak maradjunk a keretek között. Visszahívják a barátai. Bár ahogy elnézem őket inkább a zenész társai. Fura alakok mégis ahogy együtt vannak, van valami bennük.

-Elbambultál Hime-chan – ugrat Taguchi.

Nevetek és folytatjuk.

Alig érek az ebédem végére mikor Kaoru megint meg jelenik azzal a kérésével, hogy hozzam el a kocsiját. Belemegyek de kis fenntartásokkal magamban. Én hozzam el a kiadótól? Jaj. Tudok vezetni meg minden, de egy idegen kiadó ráadásul ö ott nem kis kutya, szóval még akár azt is rám nyomhatják, hogy lopok.

Az ebéd szünetnek vége mi pedig megyünk vissza a stúdióba meg gyakorolni. Tele hassal nem jó táncolni, de most úgy is csak megbeszélünk pár dolgot, például hogy milyen számok legyenek az új albumon és bedobom azt a számot. Egész elfogadható minőségbe sikerült meg írnom csak pár helyen javít rajta Kazuya, hogy azt másként kéne énekelni. Azt hiszem örömmel zárhatom a napot.

Elhangzik a „mára ennyi” és mindenki mehet amerre szeretne.

Kicsit félve érkezem meg a Sony Music portájára.

-Jó estét – köszönök a portás öregúrnak.

-Magának is – fel áll – Miben segíthetek.

-Niikura Kaoru-san küldött az autójáért. Szeretném el vinni. Elvileg szólt.

-Persze jöjjön csak – int és megindul a lift felé.

A mélyparkolóban találunk a kocsira. Elköszönök a portástól és a kapott hatalmas kulcs csomó segítségével életet lehelek a masinába. Alig indulok el hátra nézek és nyomom a gázt mikor becsapódik a lökhárítóra egy fazon. Ijedten taposok azonnal a fékre és kiugrok a kocsiból.

-Jól van? – kérdezem azonnal és rohanok hátra. Nem tudom minek köszönjem hogy még az általam elütött egyén még mindig áll és az ijedségen kívül semmi baja.

-Te nem Kaoru vagy – konstatálja.

-Nem – ijedten nézek rá hogy minden rendben van e vele.

-Hol van Kaoru?

-Jelenleg nem tudom – felelem az igazságnak megfelelően.

-Akkor te mért vagy itt az ő kocsijával?

-Meg kért, hogy vigyem haza, mert sokáig dolgozik és nem érne haza soha ha még vissza jönne érte.

-Aha – ennyit mond és még gondolkodóba esik.

-Biztos jól van?  Ne hívjak orvost?

-Semmi bajom – legyint – Csak meg ijedtem – mosolyog.

-Biztos? – erősködöm.

-Semmi baj – legyint és elindul vissza felé.

-Viszlát – köszönök el és inkább vissza ülök a volán mögé. Meg várom míg beszáll a liftbe és csak azután megyek ki végre a mélygarázsból.

Haza érkezve veszem csak észre mennyire remeg a kezem. Leülök a kanapéra. Azt hiszem lefürdök és csak utána nyugszom meg teljesen. Mozgalmas egy nap volt.

Kaoru pov

Pár óra alvás után szól az ébresztő, kelni és menni kell. Félálomban jutok el a konyháig, hogy főzzek kávét. A felét megiszom, a másikat meghagyom Uedának. Mióta együtt élünk, rászoktatott, hogy reggelizzek, ami egy szendvicsben meg is nyilvánul. Mikor már észnél vagyok, felöltözöm, és megyek. Szerencsére ma viszonylag könnyű nap lesz.

Alig érek be, Marume, az egyiksegítőnk elkap.

- Kaoru-san! –rohan felém.

- Mondd – bevárom.

- Tegnap este kerestelek, és azt hittem a parkolóban téged látlak. Valami kölyök vezette a kocsid, és nekem is jött.

- Mi? – nézek nagyot.

Ha eddig nem ébredtem volna fel, erre tuti kinyílik a csipám.

- Jól vagy? – aggódok.

- Igen, nem volt komoly. Ezt akartam csak odaadni – kapok egy mappát.

A legújabb leltár, és a rendelési lapok vannak itt.

- Tényleg te kérted meg azt a kölyköt? – néz furán.

- Igen, de ne törődj vele. Ezt majd küldöm – intek a mappával, és megyek.

Tehát Tatsuya majdnem elütötte Marumét… ezt még vele is beszélek. Bízom benne, hogy majd ő maga szól… most viszont munka.

A teremben megbeszéljük a fiúkkal, hogy mire van szükség, mire van pénz. Elég fárasztó, egy idő után mindenki elfáradt, és jön a vita.

- Cigi és ebédszünet – rendelkezem.

- Végre! – ugrik fel Totchi.

Jót tesz a pihenés, és újult erővel vetjük bele magunkat a munkába. Amint végzünk, megkérem Die-t, hogy adja át a papírokat Maruménak, mi pedig megyünk. Otthon már vár Ueda.

- Kaoru, volt egy kis baleset – terem előttem.

- Mi? – tudom mit akar, de tőle akarom hallani.

- Tegnap elmentem a kocsidért, ahogy kérted. Mikor jöttem ki a parkolóból, véletlenül nekimentem valakinek. Téged keresett. Nem lett semmi baja, legalábbis ezt mondta. A saját lábán ment el a liftig, aztán nem láttam többet. Kérlek, ne haragudj – hadarja, és hajtja le bűnbánóan a fejét.

- Az Marume volt, a STAFF csapatunk egyik tagja – mondom.

Tatsuya falfehérre sápad.

- Ugye jól van? – ijed meg.

- Igen, semmi baja. Ma bejött, és ő is elmondta, hogy mi történt. Te jól vagy?

- Igen, csak megijedtem.

- Oké – bólintok, és lepakolom a cuccaim.

Értetlenül követ a dolgozószoba ajtajáig. Megszabadulok a vaskos mappától, ami eddig húzta a hátam.

- Az a fickó… - kezdi tétován.

- Marume.

- Akkor ő, nem mondta, hogy feljelent, vagy valami?

- Nem, és nem hiszem, hogy ezt tenné. Mivel senkinek nem lett baja, csak megijedt, nincs baj. Nem olyan típus, aki ebből nagy ügyet csinál.

- Én tényleg nem akartam.

- Hagyd már! – morranok.

Elmegyek mellette, és a konyhában főzök egy kávét. Elfelezzük a koffeinbombát, miközben eszünk pár falatot, megbeszéljük a mai nap eseményeit. Végül, egy-egy üveg sörrel a nappali kanapéján terpeszkedünk, és nézzük a focimeccset. Ueda nagyon fancsali pofát vág egész idő alatt. Ördögi mosolyra húzom ajkaim, és egy váratlan pillanatban elkezdem csikizni az oldalát. Ugrik egy nagyot, és összerándul. Össze-vissza forog, próbál szabadulni, de nem hagyom. Addig tekereg, míg vissza nem tud csikizni. Kis játékunk birkózásba vált át. Addig fészkelődünk, míg le nem esünk a szőnyegre. Ueda fölém kerekedik, összeszorítja kezeimet, nem tudok szabadulni.

- Feladom, te nyertél – nevetek.

Szélesen elvigyorodik, és elenged. Csak most tűnik fel mindkettőnknek, hogy az ölemben ül, és úgy néz le rám.

- Bocsi – mászik le rólam.

- Nem gond. Jó erőben vagy – ülök fel.

- Rendszeresen bokszolok – zavartan megvakarja a tarkóját.

- Veled, se birkózom többet.

Vigyorogva felhúz. Tényleg erős, nem is hittem volna. Pedig olyan vékony. Na jó, tapasztalatból tudom, hogy a testalkat nem minden. Shinya is ilyen vékony, mégis bivalyereje van.

Ueda pov:

Végre kis pihenő. Amit szeretnék otthon tölteni akár Kaoruval televíziót bámulva, persze én tervezek, az élet meg végez. A Dir en Grey klipet forgat és ezért le is utaznak pár napra. Marad a régi jól megszokott egyedül ülés a TV előtt, a nassolás, majd alvás. Ennél többet talán nem is kívánhatnék, de persze megint közbe szól az élet. Az egyik csatornán pont róluk van szó, pár klipet levetítenek. A szöveg elragadó, és olyan szomorú. Fáj az énekes hangja. Nem hittem volna, hogy ennyi mélység van bennük.

A mókuskerék forog tovább.

Kaoru pov

A legújabb klipünket szervezem. Ha minden jól megy, akkor egy hét kész le is tudjuk a forgatást. Fáj a hátam, ég a szemem a sok számítógéptől. A laptop előtt görnyedek, hogy még egyszer átolvasom az engedélyeket.

- Még dolgozol? – lepődik meg Tatsuya.

- Aha, ezt még át kell néznem, hogy reggel már tudjunk pakolni – veszem le a szemüveget, és megdörzsölöm a szemem.

Hullámzik alattam a kanapé. Meglepetten pislogok körbe, Ueda már mögöttem térdel, és a vállaimat kezdi masszírozni. Jólesően felsóhajtok, és ellazulok. Mikor eltalál egy fájó pontot, felnyögök. Nyakamat, karjaimat is meggyömöszöli. A derekamat a térdével veszi kezelésbe. Végül abbahagyja izmaim megdolgozását.

- Többet kéne mozognod. Most viszont gyere aludni. Hogy nézne ki, ha forgatás közben kidőlnél? – viccelődik.

- Mindenképp aludni fogunk – mosolygok.

Kikapcsolom a gépet, aztán elvonulok a szobámba. Még mondunk egy-egy „jó éjszakát” aztán elcsendesedik a ház.

Reggel korán kezdjük meg a pakolást. Több óra, míg minden felszerelést beraknak a segítők a kamionba. Nagyjából dél mire végzünk, aztán be a kocsiba, és már mehetünk is. Órákig tart az utazás. A külváros környékén vannak a raktárak, amiket általában forgatásra adnak bérbe. Az ablakon bambulok ki. Arra eszmélek, hogy Kyo feje a vállamra nehezedik. Ez elaludt, ami nem túl meglepő. Sokat dolgozik mostanában, ahogy mindannyian.

Mikor megérkezünk, óvatosan megrázom Kyo vállát.

- Hm? – vaksin pislog.

- Megérkeztünk, gyere – mondom.

Bólint, és kimászik utánam a kocsiból. Nyújtózom egy nagyot. Die és Toshi cigiznek, Shinya aggodalmasan nézi a pakolást. Én is rágyújtok egy nikotin szálra.

- Kérek – nyöszörög énekesem.

Szó nélkül a kezébe nyomom a dobozt, és a gyújtót.

- Mi a program? – kezd felébredni.

- Kipakolunk, holnap elkezdjük a felvételeket. Tudtommal már minden díszlet készen van. Reggel a fiúk felállítják a lámpákat, kamerákat. A hangszerekhez nem nyúlnak, azt mi csináljuk. Szerintem ezzel fog telni a nap. Aztán majd meglátjuk.

- Ennyi elég. Akkor mehetek aludni?

- Még várj egy kicsit.

Mordul egyet, de inkább elmegy sétálni. Beszélek pár emberrel. A raktár mellett van egy épület, amit kialakítottak, hogy el lehessen szállásolni az embereket. Bemegyek az épületbe, felcammogok a lépcsőn, ahol a szobák vannak. Ledobom a táskámat a földre, és elnyúlok az ágyon. Csak arra figyelek fel, hogy nyílik az ajtó, és bejön Shinya.

- Tessék – nyom a kezembe, egy doboz tésztát, és húst.

- Kösz – veszem el.

Leül az ágyára, és ő is enni kezd. Kíváncsian megnézem a mobilom. Egy pillanatra eszembe jut, lehet fel kéne hívnom Uedát, de mivel este tizenegy, így inkább nem. Nem akarom felébreszteni. Váltok pár szót dobosommal, aztán lefekszünk aludni. A vékony falak miatt, áthallatszik a szomszéd szobából a dübörgés. Toshiyának és Dienek kéne aludnia ott.

- Mi a jó életet művelnek? – nyöszörgöm.

- Daisuke eléggé összeveszett a barátnőjével, Toshinak kezd elege lenni abból, hogy egy éve nincs tartós kapcsolata. Szerintem egész este inni fognak – magyaráz Shinya.

- Ha holnap nem lesznek használhatók, mire kezdünk, seggbe rúgom őket.

- Hulla másnaposak lesznek.

- Nem baj, majd az eső feléleszti őket.

- Szerintem nem jutunk el odáig. Jó, ha egyszer végig tudjuk játszani a számot.

- Shini, mondd, miért lombozol le?

- Nem lombozlak le, csak őszinte vagyok.

- Reménykedni csak szabad, hogy tudunk haladni.

- Lehet, de nem érdemes, ismerve a többieket.

- Tudod mit? Jó éjt – tüntetően hátat fordítok neki, és próbálok aludni.

Miért van az, hogy Shinyának igaza van? A félnap elment azzal, hogy ő felállítja a dobjait, addig én és Kyo a többieknek segítünk beállítani a kamerákat, a fényeket, és a hangosítást. A déli ebédszünetben zombul elő a gitáros és a basszeros. Nagyon csúnyán nézhetek rájuk, mert meghúzzák magukat, és úgy kerülnek, mint a tüzet. Ebéd után vesszük először kezünkbe a hangszert, hogy hangoljunk. Pár kisebb bakitól eltekintve egész jól haladunk. Die és Toshi olyan, minta a lassított felvétel, mindkettőnek fáj a feje. Úgy kell nekik, minek ittak annyit? A nap maradékában átbeszéljük, hogy mit kéne csinálni, hogy mozogjunk. A tervek szerint a klippben sziklákon állunk, körülöttünk a viharos tenger, a hullámok felcsapnak, aztán még az eső is elered. Tekintve, hogy nem akarjuk tönkretenni a saját cuccunkat, így egyszerű hangszerutánzatokat fogunk az esős résznél használni. A megbeszélés végénél megszólal a telefonom. Tatsuya az.

- Mondd – sóhajtok a készülékbe.

- Azt ne mond, hogy megint rosszkor hívlak.

- Épp a felvételeket beszéljük meg, de mondd – állok fel, és odébb megyek.

- Ne haragudj!

- Semmi baj. Így el tudtam lógni egy kicsit.

- Tudod már, hogy meddig leszel távol?

- Ezen a héten semmiképp nem tudok hazamenni. Max a jövő hét elején. Miért?

- Hogy tudjam, mikor várjalak.

- Ezek szerint hiányzom? – mosolygok.

- Csak szeretnéd – duzzogó a hangja.

Közben intek az egyik segítőnknek, hogy adjon egy szál cigit. Még váltok pár szót Uedával, aztán mennem kell. A rendező elkezdi nekem mutogatni és magyarázni az elképzelését. Leginkább csak bólogatnom kell. Páran még sürögnek-forognak körülöttem. Elkeseredve keresem bandatársaimat. A pofám leszakad, ezek alszanak! Na, jó, csak Kyo és Die húzza a lóbőrt, Totchi eszik, Shinya a laptopot bámulja. De jó, hogy csak én dolgozom.

Végül úgy döntök, elegem van, megyek aludni.

Reggel végre elkezdhetjük a forgatást. Dai most nem csapta szét magát, úgyhogy végre lehet dolgozni. Egész nap forgatunk. A dalt kétszer is fel kell venni, mert Kyonak nem tetszett. Aztán egyenként vesznek fel minket. Ezzel elmegy az egész délelőtt. Ebédszünet, majd folytatjuk. Kezd egybefolyni az egész forgatás. Mire feleszmélek, már az esős részt vesszük. Fáradt vagyok, nem aludtam eleget az el elmúlt pár napban. Nem tudom ki találta ki, de semmi kedvem egy fehér ingben elázni. Nem akarom mutogatni magam, az Kyo dolga. Ő többet mutogatja a felsőtestét, mint takarja. A főnök most nem enged, szóval egy morranással törődök bele a sorsomba. Az egyik segítőnk kamerával a kezében rohangál, és felvételeket készít a forgatásról.

- Te jössz Kao – tocsog el mellettem Die.

Fintorogva veszem magamhoz a gitárutánzatot, és foglalom el a helyemet. Felcsendül a zene, játszani kezdek, és elindul az öntözőrendszer. Majdnem ugrom ijedtemben, nagyon hideg. A szám közepén meg kell állni, mert nagyon a szemembe ment a víz, szóval kezdődhet az elejéről. A második felvétel jól sikerül. Még utoljára belenézek a kamerába.

- Ennyi! – kiáltja a rendező.

Eláll az eső, én meg megyek, megnézem mit alkottam. Nem igazán tetszik, így újra felvesszük. Mikor épp nem forgatunk Toshi beáll a zuhogó víz alá, a feje fölé emel egy esernyőt és táncolni kezd.

- Singing in the rain… - énekli.

Mindannyian jót mulatunk rajta. Dai is csatlakozik a táncikáláshoz. Utánuk Kyo áll be a vízsugár alá, és úgy tesz, mintha zuhanyozna.

Megszabadulok a vizes ingtől, de meglátom, hogy az egyik segítőnk felém közeledik a kamerával. Rám irányítaná a lencsét, de ráfogok a masinára.

- Vidd innen azt a szart – morranok rá.

- Bocsánat – és már el is tűnik.

Nem szeretem, ha hiányos öltözetben filmeznek. Elégedjenek meg az énekessel.

Valami csoda folytán hajnali kettőkor végzünk mindennel. Megköszönjük a segítséget, és a kemény munkát, aztán megyünk aludni. Ezután szerencsére van egy hét pihenőnk. Szinte beájulok az ágyba.