Se veled, se nélküled: kezdetek

Ismét egy közös írás és ennek köszönhetően nem is olyan rövidke na meg nem egyszerű.

(A kép ami az egészet elindította)

Tartalom:
Egy igazi "se veled, se nélküled" kapcsolat története!
Hogyan változik meg Reita véleménye, érzése egy olyan ember iránt, akit egy beképzelt bunkónak tart. Ez a bizonyos ember sincs jobb véleménnyel a basszerosról... eleinte, de az idő sok mindenre képes.

Főszerepben: Kamijo (Versailles) Reita (The Gazette) és még sokan mások!
Figyelmeztetés: 18+, durva nyelvezet! Yaoi

Kamijo álarcába Neji bújt.

Reita szerepébe Yami tetszeleg.

3. fejezet: Vég játék

Ueda pov:

Kaoru távozása után kicsit furcsán érzem magam. Enyém az egész lakás. Furcsa megint egyedül lenni mégis ott van a tudat, hogy a lakás tulaja vagy mondjam már lakótársnak? Mindegy szóval Kaoru nemsokára haza jön. Az egész lakásban összesen egy virág van, amit még az ex barátnőjétől kapott. Csak azt kötötte ki, hogy éljen még az általa gaznak nevezett növény.

Azt hiszem kicsit otthonosabbá kell tennem. Mielőtt bármi baj lenne kulcsra zárom Kaoru hálószobájának ajtaját és dolgozószobáját is. Aztán beengedem Kazuyát.

-Szép helyen laksz most, csak kicsit mintha olyan…

-Személytelen lenne, igen – bólogatok megértően – Szeretnék pár tanácsot kérni. A lakótársam vagy inkább fő bérlőm egy megrögzött agglegény és gitározik. Szerinted hogyan lehetne fel dobni az otthonát? Persze úgy hogy én se meneküljek ki innen azonnal?

-Nehéz ügy de talán nézzük át ezeket előbb. – azzal a sarokba állított kanapéra telepszünk, és szétteríti az itt árválkodó dohányzó asztalon a lakberendezési újságokat. Nem mondom nem élek rosszul, de a legtöbb bútor, amit mutat inkább felejtős, vagy az ára vagy a kinézete miatt, mert például nem tudok el képzelni egy lila állólámpát ide a sarokba, ahogy világit Kaorunak.

Végül alig két hét egy kis utána rohangálás után már én is vidámabban térek haza. Egy kis szőnyeg itt egy kis virág ott egy kép a falon máris békésebb az élet. Persze a kanapé mögötti falon lógó képeket nem bántom.

Végül nekünk is becsúszik egy rövidebb koncert sorozat.

Utálok táncolni ez tény és sok rajongó meg is van rajta botránkozva mégis szeretem a zenét és szeretek énekelni. A dalokkal átadni olyan dolgokat, amit érzek tapasztaltam.

Persze megint telt ház és megint siker. Még Jin nélkül is szeretnek minket.

Otthon béke fogad és olyan jó úgy végig járni a szobákat hogy minden otthonos. Kaoru nem rég hívott és nemsokára belépnek Japán területére azt nem tudja mikor ér haza de majd jön. Végig járom a lakást kinyitom az eddig bezárt szobáit és mivel áporodott a levegője és a por is rendesen megülte úgy döntök nem szívatom meg inkább kitakarítok itt is. Lehet nem fog örülni neki, de azt hiszem friss ágyneműt is kap. Meg egy kis párologtatót is a fűtőtestre. Kitárom az ablakokat és beáramlik a friss levegő. Mintha évszázados por lepne mindent. Feldúlom a szobát majd mindent vissza rakok a helyére. Majd némi hezitálás után felakasztom a feltöltött párologtatót. Végül még egy ajándék doboz az éjjeli szekrényére.

Még kinyalom a lakást, készítek vacsorát. Fáradtan rogyok le a kanapéra, még van annyi erőm, hogy az oda készített szatyorból előhúzzam az új takarót. Fejem alá gyömöszölöm és már alszok.

Kulcszörgésre ébredek, nyílik az ajtó, megérkezik egy nagyon fáradt sok csomagos Kaoru.

-Üdv itthon – mosolyodom el. Fel néz és mintha kihúztak volna belőle egy dugót látom ahogy le ereszt. – Éhes vagy? – érdeklődöm, bólint. Be cuccol én addig melegedni hagyom a vacsorának valót.

-A mosógép üres?

-Persze hagyd csak ott a szennyest, majd szétválogatom – rendelkezem a koszos ruha felett, és terítek.

Asztalhoz ülünk és vacsorázunk, közben mesél, hogy mi minden történt vele, persze azokat a részleteket, amit telefonban nem említett meg. Élvezettel hallgatom. Sokat nevetek az apró problémákon és így visszagondolva ő is meg mosolyogja a dolgot.

-Akkor most térjünk rá az üzleti részére a dolgoknak – teszi le az evőpálcikákat. Kezdek félni – Szeretném ha maradnál – döbbenten guvadnak ki a szemeim.

Nem mondom el játszottam a gondolattal, mi lenne ha maradhatnék és nem csak pár hónapig. Nincs kötöttség bárhova el mászkálhatok, mégis van egy olyan érzésem valakinek fontos vagyok. Valakiről lenne lehetőségem gondoskodni. Nagyon jó lenne.

Kaoru pov:

A turné hatalmas siker, fellépést fellépés követ. Két, legjobb esetben három naponta koncertezünk. Ha van kis szabadidőm, felhívom Uedát, hogy mi van otthon. Pár dologról az engedélyemet kéri, amit meg is kap. Mindegy mit csinál, csak legyen lakás, ahova hazamehetek.

Lassan a végéhez közeledik a turné. Fél éve vagyunk úton. Hosszú idő, de sokkal többnek tűnt. Hulla fáradtan érkezem haza. Az időeltolódás kikészít.

Kissé félve lépek be a lakásba, de meglepetésemre, minden a helyén van. Mégis, valami megváltozott. Olyan mintha egy otthon, nem csupán egy lakás, ahova eddig jártam. Mázsás súlyoktól szabadulok meg. Végre hazaértem. Nem is akarok ennél többet. Nem csak a hazaérkezés tölt el jó érzéssel, hanem az is, hogy nem vagyok egyedül. Itt van Tatsuya. Az emlegetett szamár épp felpattan kanapéról, bár tuti hogy elaludt, mert az arcán látszanak a gyűrődések. A szobámba érve megtorpanok. Végig nézek a helyiségen, új ágynemű, tisztaság és egy kis dobozka fogad az éjjeliszekrényen. Lerogyok az ágyra és megnézem az ajándékot. Egy gitár formájú kulcstartó. Aranyos. Szennyesbe dobálom a cuccaimat, ahogy a megrendelő óhajtja. Mire mindent kiveszek a táskámból, újra elfáradok. Kimegyek a konyhába, kész a meleg vacsora vár a terítet asztalon. Elmesélem az érdekesebb eseményeket. Párszor azt hittem, agyvérzést kapok, most már csak nevetek a dolgokon. De így szép az élet. Ha minden tökéletesen ment volna, az szinte már túl egyszerű és unalmas lett volna. Csak evés után hozakodok elő a nagy ötletemmel, ami már jó ideje foglalkoztat.

-Akkor most térjünk rá az üzleti részére a dolgoknak. – hozakodok elő a nagy ötlettel. - Szeretném ha maradnál.

Kerek szemmel bámul rám. Kell neki pár perc, míg felfogja, mit akarok. Próbálja megemészteni a hallottakat. Szeretném, ha itt maradna. Jóra való srác és meg is kedveltem az utóbbi időben. Úgy érzem, mindkettőnknek szüksége van valakire, akiről gondoskodhat. Szerintem tökéletes betöltjük egymás életében ezt a szerepet. Mikor már azt hiszem nem válaszol, mégis megteszi.

- Ha megengeded, szívesen maradnék.

Ueda pov:

Azt hiszem le vonhatom a következtetést. Tényleg ne a külső alapján ítélj meg senkit. Niikura Kaoru ugyan marcona ember. Mégis vajból van a szíve. Nem tudom milyenek a barátai, azt se tudom milyen bandában játszik, jó ez erős, mert hallottam milyen zenét alkot. Mégis úgy vagyok vele, nekem ez nem számit, az embert kedveltem meg, nem egy a rajongók számára alkotott valakit.

Vége?

Na persze mert úgy ismer minket a világ, hogy ilyen rövid történetet tudunk írni XD

2. fejezet: megismerés/kedvelés

Ueda pov:

A srácokkal el megyünk végre kicsit lazítani, ugyan folyton egymás szájában lógunk, de most ez nem munka és néha ilyen is kell, hogy minden klappoljon a következő interjúnál, el kell simítani mindenféle ellentétet. Megyek újabb kör sörért, mikor is meglöknek. Ezeket a huligánokat! Neki tántorodom még valakinek, halk káromkodás, csörömpölés és fröccsenés jelzi utam. A fenébe!

Amilyen szerencsétlen vagyok mostanában, naná, hogy a múltkori jótevőm az. Sűrű bocsánatkérést nem érzem elégnek, még az ingét is eláztattam. Meghívom egy sörre. Kifizetem a károkat, amit okoztam. Aztán még egy kört a srácoknak, ha már azért indultam el.

- Bocsi fiúk – teszem le a korsókat – Van itt egy ismerősöm, megyek és beszélek vele, nagyon nyúzott.

- Íme, a Hime-chan, aki lelket ápol – nevet Nakamaru.

- Le lehet rólam szállni – azzal megyek.

Visszaérve még elcsípem, hogy leül a helyére. Kicsit toporgok, de engedélyt kapok rá, hogy én is leülhessek.

Bemutatkozom, mert azt az első találkozásnál elfelejtettem. Mintha várna valamit a neve hallatán, de nem igazán tudom eldönteni, hogy mit.

Végül mesélni kezd. Nagyon nehéz munkája lehet így első hallásra. Szóba kerül miden féle, egyszerűen élvezet vele beszélgetni, mindegy mi a téma, érdekli az én véleményem is meghallgatja. Jólesik ez a fajta figyelem. Meg, ahogy elnézem, neki se árt, hogy kibeszélje magából a gondjait. Telefonja csörgése zavarja meg a számomra idilli pillanatot. Rövid, nem túl kedves szóváltás után mennie kell. Gondolataimba mélyedve figyelem üressé vált helyét. Még megiszom a söröm és állok fel az asztaltól, mikor észreveszem, hogy itt hagyta az ingét. Na szépen vagyunk. És ráadásul miattam sörös.

- Jössz haza Ueda? – kérdi Taguchi mellém állva.

- Aha.

- Hol van az a rejtélyes barát?

- Nem rég ment el – intek az ajtó felé, közben karomra terítem ingét.

- Akkor irány az ágy! – jelenti be Kazuya.

- Miért is? – incselkedek vele.

- Mert körülbelül 12óra múlva jelenésünk van és előtte még próba is van – megint össze borzolja hajam már nem is vesződöm azzal hogy helyre igazítsam. Inkább ilyen torzonborz fejjel megyek haza. Tényleg jó lenne aludni, de előbb kimosom ezt az inget úgy is van hasonló színű a mosatlanok közt. Összeválogatok egy adagot és kizsebelem az összes zsebet.

Találok egy cetlit az ing gombos zsebében. Hüm érdeklődve olvasom. Sony Music. Érdekes fordulat. Akkor azért van szegény ennyire kikészülve ott is hajcsárok élnek meg kikészült hajtottak. Holnap ha lesz egy lélegzet vételnyi szünetem vissza adom neki a ruháját.

Még fel teregetek és valami csoda folytán úgy dőlök el az ágyban, mintha az élet is szép lenne.

Reggel nem az óra ébreszt, hanem valaki kopog, csenget és nem hagy békén.

- Megyek már – nyöszörgöm és mászok ki az előszobába.

- Jó reggelt Ueda-san – köszönt a házi úr.

- Magának is – pislogok.

- Holnapig kap haladékot, utána kipenderítem – fenyeget mindezt angyali mosollyal az arcán.

- Igyekezni fogok – nyögöm ki és becsapom az orra előtt az ajtót.

Kávét – nyöszörgi koffeinre éhes testem. Nagy nehezen kifacsarok a gépből egy jó erős feketét. Kezdődhet a nap. Mintha itt járt volna a házi úr és pénzt követelt volna rajtam. Tehát holnap fizetni kell neki. Muszáj ma jópofát vágnom mindenhez, hogy megkapjam a fizetésem időben.

Nagyon szép kezdése a napnak, ezek után soros balsor követ. Majdnem el kések, majdnem rám csukódik az összes ajtó, sőt még a lift is majdnem oda csíp. A próbán többet rontok mint kéne és ezzel kivívom a tánctanár csúnya nézése mellé a többiekét is.

- Mi baj Uedo? – kérdi Kazu kedvesen mikor le ülök a földre, ahol vagyok és lihegek.

- Ha nem kapok ma fizut kiraknak a lakásból. Pedig annyiszor kértem már hol a főnöknél hogy egy nappal előbb hol a házi urat hogy egy nappal később. De mintha neked mondtam volna, mert nem vagy ott. Így mindig a határidővel szenvedek, és ha ma nem leszek jófiú, akkor később adja oda a főnök a pénzt, és akkor kiraknak onnan. – nagyot sóhajtok, fel nézek, de Kazuya már nem velem foglalkozik. Épp a tánctanárral beszél valamit.

- Egy óra szünet – kiált az oktató, én meg felpattanok.

- Akkor én most el léptem egy kicsit – intek a többieknek és rohanvást távozok, először csak az öltözőbe ott átvedlek valami normálisabb cuccban utána fel kapom a becsomagolt friss kimosott inget és már szaladok is tovább.

A Sony Music alig pár sarokra van tőlünk legalábbis, így hittem. Miután a lelkem is ki futottam, betámolygok az épületbe, a recepción egy kedves kislány üldögél. Próbálok a lelkére beszélni, de csak azután hajlandó felmenni az említett elég fontos személyért, miután megmutatom a cetlit, amit az ing zsebében találtam. Tehát Kaoru itt nagyon fontos személy lehet. Nemsokára nagyon dúltan megérkezik, és ledöbben, hogy én várom őt. Átadom az ingét, kicsit zavarba jövök, mert nagyon szerencsétlen voltam tegnap. Végül csak a számom kéri el, hogy legközelebb ne a munka kellős közepébe gyalogoljak bele. Mikor már épp mondana egy következő időpontot, megjelenik egy kis morgós valaki. Elsőre el se tudom dönteni mi baja, én vagy az, hogy Kaoru nincs ott.

Alig érek vissza a próbára, máris kezdünk. Utána meg a vízözön. Kazuya elmegy interjúra, Koki és Nakamaru valami új örültségbe kezdenek. Taguchi meg látványosan olvassa az új forgató könyvét. Ilyenkor tényleg el gondolkodom Kazuya szavain, én mint a banda lelke? Na persze azért van olyan síri csend körülöttem. Tündérkéim körbe vesznek és békésen el vagyok zene hallgatással.

Estére megérkezik a számlámra  fizetésem még elérek egy bankot hogy át tudjam utalni a megfelelő összeget és bizonylatot is kapjak róla.

Még mielőtt be zuhanhatnék az ágyacskámba be kell kopognom az öreghez és átadni neki a bizonylatot.

- Holnapra elvileg át lesz utalva – motyogom fáradtan és megyek aludni végre.

Kaoru a legérdekesebb időpontokban képes fel hívni. Volt hogy már majdnem aludtam mikor fel hívott hogy van e kedvem egy sörre. Mivel nem akartam meg bántani így bele egyeztem, és azt hiszem nem bántam meg. Azóta elég sok jó hangulatú beszélgetésünk volt már. És nekem is sokkal könnyebb a lelkem ha vele találkozok. Nem kell félnem attól hogy beárul valami pletyka lapnál, szerintem azt se tudja ki vagyok. Nem bánom.

- Te Hime – ül le mellém Koki – Biztos hogy ez a te ismeretlen ismerősöd nem tesz keresztbe neked?

- Mért tenne? – néha nem értem az embereket – Eddig se volt belőle semmi – vállat vonok, fejben leszidom magam, hogy miért is nem tartottam a számat. Felnézek és Kame gondterhelt képével találom szembe magam. Nos ezért.

- Mit mondtál mi a neve?

- Niikura Kaoru – nem értem mért ismételteti el velem már vagy hatodjára.

- Olyan ismerős a neve… - morfondírozik tovább.

- A Sony Music-nál dolgozik – vonok vállat – Nagyon stresszes melója van az biztos. Szegényke mostanában egyre többet van kiakadva – sajnálkozva gondolok vissza az utolsó beszélgetésünkre. Nagyon kivolt búkva szegénykém. Úgy segítenék neki, csak nem tudom, hogyan tegyem.

- Mindegy – legyintek – nem az a lényeg hol dolgozik, hanem az, hogy eddig már számtalanszor találkoztunk és beszélgettünk, mégse volt belőle baj.

- Vagy csak még több információt gyűjt rólad.

- Jaj Taguchi paranoiás vagy – legyintek.

- Na, fiúkáim, ha kidumáltátok magatokat folytassuk! – vezényel Koki és folytatjuk a gyakorlást.

Hulla fáradtan érkezem haza. Nehéz léptekkel caplatok felfele a lépcsőn.

- Ueda Tatsuya-san – szólal meg valaki az ajtóm előtt.

- Igen? – nézek fel, és halálra rémülök. Mit keres itt két rendőr és legfőképpen mit keres itt a háziúr?

- Ő az, aki nem fizeti a lakbért? – kérdi az egyik egyenruhás.

- Igen – hangzik a vádló felelet. Értetlenül állok a dolgok előtt. Kezembe nyomnak egy végzést miszerint felmondták a szerződésem sorozatos lakbér fizetési késedelem miatt. Nézem, ahogy betódulnak a lakásba. Semmi extra kicsit szanaszét hevernek a ruháim a kanapé a falhoz tolva, hogy itthon is tudjak gyakorolni, de ezenkívül minden a helyén van, ahogy átvettem a lakást.

- Pakolja össze a holmijait – rendelkezik a zsaru – Megvárjuk.

Zakatoló agyal szedegetem össze a kincseimet, és dobálom táskába a ruháimat. Még jó hogy a nagy utazó táskáim itthon van, és nem hagytam bent a cégnél. Majdnem miden ruhám belefér három utazó ládámba. Még pár kisseb táska megtelik a maradék batyummal. Ott állok a lakás közepén kiürített szekrények és pocok kereszttüzében mellettem halomban a táskák kaotikus rendje.

- Hívjunk egy taxit? – kérdezi a másik egyenruhás, mintha együttérzés csengene a hangjában.

- Nem köszönöm – veszem elő remegő kézzel a telefonom. Az első ember, aki eszembe jut ilyen helyzetre Ő. Legfeljebb elutasít.

Kaoru pov:

Legnagyobb meglepetésemre, Tatsuya igazán értelmes kölyök, és pillanatok alatt el tudja felejtetni minden bajom. Nem tudom, pontosan mit csinál, de megérti a problémáimat. Könnyebben el tudom viselni Kyo hisztijeit, a főnök basztatását, ha tudom, hogy este találkozom Uedával. Mikor Die hulla másnaposan ment interjúra Toshival, azt hittem agyvérzést kapok. Elég volt meglátnom a hatalmas vigyorát, máris lenyugodtam. Vele végre saját magam adhatom, nem kell a nagy Leader-sama szerepét játszanom, jó végre, hogy nem én irányítok. Ennél több nem is kell.

Ezekre gondolva próbálok ébren maradni. Egy fontos megbeszélésen ülök, ahol a hamarosan esedékes turnénkat tervezzük, szervezzük. Próbálunk időpontokat egyeztetni, megszervezni a szállást, ellátást. Kezd szétmenni a fejem. A mobilom ment meg. Ueda az.

- Mond – sóhajtok fel.

- Zavarok? – csuklik el a hangja.

- Mi baj?

- Kitettek a lakásomból. Értem tudnál jönni?

- Máris.

Kinyomom és összeszedem magam.

- Hova mész? – néz nagyot a menedzser.

- Sürgős. Családi ügy – kamuzok, és már itt se vagyok.

Letrappolok a parkolóba és már megyek is. Mi ez az egész? A ház elé érve, egy rendőrautó parkol. Mi a franc van itt? Felérve Tatsuya a falna támaszkodva ül magába roskadva. Meg van zavarodva, nem igazán tudja, mi folyik itt.

- Tatsuya – kiáltok neki.

- Kao – kapja fel a fejét.

- Maga meg ki? – mordul egy öregember.

- Mi ez az egész? – térek rögtön a tárgyra.

- A kölyöknek mennie kell! – morog a vénség.

- Mégpedig? Miért?

- Késett a lakbérrel. Már számtalan alkalommal.

- Ha eddig fizetett, még ha kis késéssel is, nem kell kirakni őt.

- Nem teljesítette a szerződést.

- Láthatnám? – sikerül ellentmondást nem tűrő hangot megütnöm.

Nagyon határozott lehetek, az öreg meghúzza magát. Idegesen toporog, nagyon zavarban van.

- Az ilyen szerződésekben… - folytatnám, de Ueda megfogja a karom.

- Hagyd – kéri.

Dühöm azonnal elpárolog. Végignézek az öregen és a zsarukon. Az vénség nem fogja meggondolni magát, már elhatározta, hogy kipenderíti innen a kölyköt.

- Gyere – kapom fel az egyik bőröndöt.

Tatsuya kis habozás után összeszedi a cuccait és sietve követ. A csomagtartóba teszem a táskáit, ő a hátsó ülésre pakol.

- Kérlek, ne haragudj – szipog.

- Semmi baj.

Mobilom idegesítően csörög. Gyorsan lezavarom a beszélgetést. Elég mérgesek rám, hogy csapot-papot otthagytam, de nem érdekel.

- Megzavartam valamit? – kérdi aggódva - sajnálom.

- Hagyd már. Miért engem hívtál?

- Nem tudom, egyszerűen, te jutottál először eszembe.

Elmosolyodom. Jól esik ezt hallani. Nem hittem volna, hogy ennyire számít rám.

- Hova megyünk? – kérdi.

- Hozzám.

Elnémul. Gondolataiba merül, míg meg nem érkezünk. Szó nélkül, kissé félve pakol ki és követ a lakásba. A nappali közepén megáll és körbe néz.

- Nahát – nyögi.

- A jobb oldali háló lehet a tiéd, a másik az enyém. A bejárat mellett a konyha, ott a fürdő, a szemközti a dolgozószoba – hadarom.

Körbe sétál a nappaliban és a falra aggatott képeket nézegeti. Sok emléket idéznek a képek, turné fotók, hülyéskedés, a legtöbb a bandával készült. Ueda megtorpan az egyik előtt és kikerekedett szemmel nézi a képet, majd engem.

- Te… te… - nyögi.

- Igen – sóhajtok – igen, a Dir en Grey gitárosa vagyok.

Hatalmasra nyílnak szemei és kérdezne valamit, de mobilom csörgése meggátolja. Váltok pár szót főnökömmel, majd bontom a vonalat.

- Még így is maradni akarsz? – fordulok Ueda felé.

- Ha lehet.

- Maradj, viszont nekem mennem kell. Érezd otthon magad, a szobám és a dolgozószoba tabu. Nem tudom mikor jövök, rendelj kaját ha gondolod – és már rohanok is.

Még motyog egy köszönömöt és itthon se vagyok. Na igen, ez van, ha az ember egy közelgő turnét szervez. Szinte be se lépek a tárgyalóba a főnök nekem esik.

- Mégis hol volt Kaoru-san? Maga nélkül ezt nem lehet megcsinálni! – fogad.

- Sajnálom, de sürgős családi vészhelyzet volt – hazudok.

- Most semmi sem fontosabb ennél. Ha csak nem hal meg valakije, nem mehet el.

Fintort vágok, és mikor nem látja, nemzetközi jelzéssel küldöm a francba. Kelletlenül leülök és egy cigi társaságában belevetem magam a munkába. Miért áll meg az élet, ha nem vagyok itt? Eszem megáll. Számtalan papírt olvasok el, írok alá, egyeztetek, telefonálok. Kezdek attól félni, hogy a fülemhez nő a készülék. Összefolynak előttem a betűk, már se szemüveggel, se anélkül nem látok.

- Mára ennyi – állok fel.

A főnök szépen bealudt mellettem. Kurva jó. Nem érdekel, itt hagyom. Éjfél van. De jó. Hulla kómásan érek haza. Csöndes és sötét a lakát. Ueda már alszik. Nem várom el tőle, hogy megvárjon. Lefürdök és megyek aludni.

Reggel frissen főtt kávé illatára kelek. Egy melegítőben és egy trikóban kómálok el a konyhába.

- Jó reggelt! – fogad Ueda.

- Neked is – ásítok.

Leroskadok a székre, ő elém tol egy koffein bombát.

- Ennyi a munka? – próbál kommunikálni.

- Igen. Nemsokára esedékes lesz egy Amerikai turné. Azt kell most szerveznem.

- Értem, addig keresek szállást.

Hirtelen ötlettől vezérelve dobom be a következő ötletem.

- Mit szólnál hozzá, ha amíg távol vagyok, te itt maradnál? Neked is lenne szállásod és nem állna üresen a lakás.

- Tényleg? Megengeded, hogy itt maradjak?

- Persze.

- Köszönöm! – ragyog fel az arca.

- Viszont a rezsit és a lakbért addig neked kell fizetni.

- Oké.

- Lesz annyid, hogy fenntartsd?

- Igen.

- Mit dolgozol?

- A KAT-TUN nevű együttesben táncolok és énekelek.

Jó, oké, nekem ehhez még korán van. Biztos látszik rajtam, a meglepettség és még valami, mert Tatsuya kuncog.

- És kinevet – sóhajtok.

- Ne haragudj – kuncog.

Megiszom a kávét és elkezdek készülődni. Ő is összekapja magát és megyünk a dolgunkra. Mikor van lélegzetvételnyi szünet, kicsit leülök a laptop elé, utána nézek a KAT-TUN nevű csapatnak, hogy kifélék, mifélék. Elég sok rajongói oldaluk van. Hat tagú pop fiú csapat. És tényleg itt van Ueda is. Táncos, énekes, színész. Mi a fene. Nem tudok kellően elmerülni a dologban, mert Die vigyorog a képembe.

- Mit akarsz? – kérdezem gyanakodva.

- Lehetne esetleg arról szó, hogy előbb elmenjünk? – kérdi behízelgően.

- Miért is?

- Mert… - nem várom meg a kifogásait.

- Nem, szó sem lehet róla. Az új szám szólója nem megy, mindig tévesztesz. Tessék gyakorolni – intek a gitár felé.

Utolsó mentsvárként beveti az árva kiskutya szemeket.

- Kérlek.

- Tünés! – mordulok.

Nem kell több, eliszkol. Miért akar ez folyton lógni? Borzalmas társaság. Mindenki kivonul cigizni, Shinya meg valamit venni akar a kutyájának. Ezt kihasználva belehallgatok a KAT-TUN zenéjébe. Fogjuk rá, nem annyira rossz. A mozgásuk viszont nem semmi. És az a kis kölyök így tud mozogni? Ki se néztem volna belőle. Nem értek ehhez, de tehetségesnek tűnik. Ha jól emlékszem, akkor a Johnny’s kiadónál vannak. Úgy hallottam az egy felsőkategóriás kiadó. Akkor tényleg jók lehetnek.

Késő délután zavarok mindenkit haza. Fáradtan caplatok haza. Megérkezvén a lakásba legnagyobb meglepetésemre rend van, de látszik, hogy már nem vagyok egyedül. Furcsa, de kellemes érzéssel tölt el. Döbbenetem csak nő, mikor kinyitom a hűtőt, és tele van. Egy üveg sörrel lerogyok a kanapéra és folytatom a munkát. Ami annyi, hogy zenét kell írnom. Kyo egy nagyobb hiszti rohamot kapott, mikor megmondtam neki, hogy még nem csináltam meg.

- Ma se alszom – sóhajtok és munkához látok.

Teljesen bele mélyedek a hangokba, valahogy így egyszerűbb. Az ajtócsukódása szakít ki a munkából, Tatsuya megjött.

- Szia, azt hittem alszol – szeppen meg.

- Még nem. Holnapra ezt meg kell írnom – teszem le gitáromat és nyújtózom.

Leülünk vacsorázni, közben megint meghallgatom panaszáradatát. Próbálom tartani benne a lelket, de még az ő problémáival is foglalkozni… kezd túl sok lenni. Valahogy csak sikerül megnyugtatnom. Végül ő is kikérdez, bár nem nagyon kell húzni belőlem a szavakat. Kicsit szűkszavúan foglalom össze a problémákat.

- Kaoru-san, lehet egy pofátlan kérésem? – tereli a témát.

- Mond.

- Arról esetleg lehetne szó, hogy a bútorokat nappaliban félre tolhatom, hogy tudjak gyakorolni?

- Persze, ha akarod, segítek.

Hatalmas szemeket mereszt.

- Tényleg?

- Igen, ha akarod, segítek. Nekem csak a dohányzó asztalra és a kanapéra van szükségem.

- Nagyon Köszönöm Kaoru-san.

- Csak Kaoru.

A rendezkedést holnapra halasztjuk, mert akkor korábban szabadulok. Ueda nem akarja egyedül csinálni mondván az én lakásom, én cuccaim. Ő elmegy aludni, én meg dolgozom tovább, egészen addig, míg el nem alszom a kanapén.

Ueda pov:

Ueda Tatsuya, hogy te mekkora címeres ökör vagy! Oké, hogy Kaoru az első, aki eszedbe jut a barátaid helyett, de hogy még egy nagyon fontos megbeszélést is megzavarj. Csak te lehetsz ilyen szerencsétlen. Ahogy lerendezem ezt magamban, még egyszer padlót fogok, Kaoru magához visz. Ennyire megbízik bennem? A következő meglepetésem, mikor kiderül, hogy nem is akármilyen ember vett a szárnyai alá, nekem mindig több szerencsém van, mint eszem? Kaoru, a Dir en Grey gitárosa. Nekem mért nem szólt senki?

Végül arra jutok, hogy ő is ember, ahogy én is, bár utóbbiban nem mindig vagyok biztos. Kapok szobát. Még nem merek kipakolni. Alig mutat körbe, máris mennie kell.

A maradék időmben letusolok és elhúzok aludni. Fáradt vagyok és még ez is kikészített.

Reggel furcsa, idegen érzéssel kelek. Aztán, rá kell jöjjek, hogy nem az érzés idegen, hanem a hely, ezzel együtt eszembe jut a dicstelen távozásom az előző lakásomból, és hogy most hol vagyok. Nagy nehezen kikeveredek a konyhába. Vendéglátóm lefekteti a szabályokat, és még hosszabb távra is befogad. A többit meg majd megbeszéljük, ha haza talált. Persze, addig össze kell szokni egy kicsit. Próbálok minél láthatatlanabb lenni, de nem viselem el, hogy koszos ruha legyen szanaszét. Oké, a sajátjaim széthagyom, de azok tiszták. A főzés a másik. Tisztán látszik, hogy Kaoru nem nagyon eszik rendesen. Így azt hiszem, magamra vállalom az önkéntes bejárónő szerepét. Főzök, mosósok és takarítok.

- Tat-chan – szól Kazu.

- Hüm? – nézek fel.

- Most komolyan, nem is figyeltél?

- Nem igazán – vakarom meg a tarkóm zavartan, és mosollyal próbálom elütni az élét a dolgoknak. Nem sok sikerrel. Koki ferde szemmel méreget. Utoljára akkor láttam így nézni, mikor Taguchinak volt barátnője, ennek ellenére figyelmen kívül hagyom.

Késő estig bent vagyunk. Mert nem megy egyikünknek sem az új korgráfia. Kaoru a kanapén üldögél, mikor megérkezem. Csak az én kedvemért abba hagyja a munkát, és leülünk vacsorázni. Panaszkodom egy keveset, aztán inkább őt kérdezem, mert elégé fancsali képet vágott, mikor rá zendítettem. Aztán nagy nehezen előhozakodom azzal a hatalmas kéréssel, ami már azóta foglalkoztat, hogy kiléptem a próbaterem ajtaján.

Engedélyt megadja rá, és még segít is arrébb tolni a kanapét, de nem ma. Visszavonulok és örülök, hogy ilyen rendes velem Kaoru. Nem tudom, hogy fogom neki meghálálni mindezt. Lefekvés előtti rutin, még egy elsuttogott „Jó éjszakát” Kaorunak és már az ágyamban vagyok.

Éjféltájban felriadok, hogy valami nem stimmel, kimegyek inni egy kicsit, mikor is Kaorut a kanapén találom, elég kifacsart állapotban.

Nehéz szívvel lépek oda hozzá. Felébreszteni nem akarom, viszont így nem maradhat. Nagyon óvatosan kiveszem a gitárt a kezéből, kicsit morog, de hagyja. Félreteszem hangszerét. A következő harcot a fülhallgatóért vívom meg. Még szerencse, hogy álmában kicsit gyámoltalanabb, mint ébren, így miután az összes madzagot eltávolítottam róla, jöhet az oldalra dőlés és a takaró. Remélem, nem nagyon fog haragudni reggel, hogy a gépét bekapcsolva hagytam. Ahhoz nem akarok nyúlni, mert lehet, valamit elrontok benne.

Még iszok pár kortyot a konyhában. Szobám felé tartva, még egyszer ellenőrzöm azért, hogy nem csúszott-e le róla a takaró, de nem, minden a legnagyobb rendben. Kicsit önállósította magát, és az egyik díszpárnát a feje alá gyömöszölte. Megmosolygom a látványt és hagyom aludni tovább.

Kaoru pov:

Iszonyatosan elaludtam a hátamat. Hova lett a gitárom? Mi volt itt? Ueda már a konyhában iszogatja a kávéját.

- Te pakoltál el körülöttem este? – kérdezem két ásítás között.

- Igen.

- Köszönöm. Mikor végeztek ma?

- Nem tudom. Miért?

- Megpróbálok időben eljönni és akkor átalakíthatjuk a nappalit.

- Oké. Mikor hívhatlak?

- Bármikor. Ma próbálunk.

Elgondolkodva bólint. Miután észhez térek, lefürdök és összeszedem magam. Kissé felfrissülve és jobb hangulatban megyek a próbára.

- Megírtad a zenét? – még be se lépek, Kyo már követel.

- Igen, szóval tedd magad takarékra.

Elvigyorodik, és mint egy gyerek karácsonykor, elveszi a laptop-om és kutatni kezd az adatok között. A másik három is csatlakozik hozzá. Kyo csillogó szemekkel hallgatja a zenét, amit összehoztam neki. Egész nap ezt próbáljuk. Dél körül hív Ueda, hogy tudok-e már valamit. Megállapodunk abban, hogy hatra haza megyek, addigra ő is megérkezik. Társaim mindent, amit eddig csináltak, abba hagyják.

- Kinek van születésnapja, hogy ilyen engedékeny vagy Kao? – vidul Toshiya.

- Van egy kis dolgom otthon. De ebből nem csinálok rendszert.

- Kár, de akkor maximálisan kiélvezzük – vigyorog Die is.

A megbeszéltek szerint korában végzünk és megyünk haza. Nem sokkal utána nem Tatsuya is.

- Gyere, essünk neki – kezdek pakolni – mennyi hely kell? A szőnyeg zavar?

- Hmm.. Ha lehet, azt is odébb visszük?

- Persze.

A szőnyegről levisszük a bútorokat, majd a falhoz húzzuk. Így a nappali egyik felén már lehet táncolni. A kanapét a legnehezebb megmozdítani, de sikerült. Visszarendezünk mindent. Tatsuya a fotelba liheg, addig hozok sört és a kezébe nyomom. Jókedvűen beszélgetünk és iszogatunk. Kis rábeszélés után hajlandó kis bemutatót tartani nekem. Tényleg ügyes, nem értem a tánctanárt miért szidja. Én se úszom meg, a táncért cserébe gitároznom kell. Nem bánom, kíváncsi vagyok, hogy egy küldő szemlélő mit mond.

Másnap minden olyan mint régen, csak annyi, hogy a fiúk párszor megjegyzik, hogy engedékenyebb és türelmesebb vagyok. Nem tudom, talán.

Pár napig viszonylag jó dolgunk van, mert „csak” stúdiózunk, aztán jön a hajtás, mert közeledik a turné.

Vége hossza nincs munka, próba és szervezés. Felüdülés mikor az utazótáskákba pakolom a holmim és készülök a turnéra. Leírok Uedának minden fontosabb telefonszámot, nevet, hogy ha baj van, legyen, aki segít neki, főleg rám hivatkozik. Legnagyobb meglepetésemre az ajtóban megölel és mehetek utamra.

1 fejezet : Megismerés

Ueda pov:

- Elegem van – dühösen, keserűen, és még kitudja hány érzelem száguld végig rajtam, ahogy kirobogok a próbateremből, mit se törődve a tánctanár ordításával. Nem törődöm Ryoval sem, aki kinevet a tekintetével, ahogy egy száll melegítőben és csapzott pólóban menekülök kifele. A Johnny's épületéből kilépve, - na persze nem kell annyira hülyének nézni, a hátsó ajtót használom – és pár utcasarkot rohanva megérkezek egy nyugodt parkba. Nincsenek rajongok, nincsenek dühös tánctanárok, és ami legfőbb nincs egy gonosz menedzser. A lelkem is kidolgozom, lassan már a tündérkéimet se látom miatta, de neki nem elég, még többet akar!

Dühös vagyok rá, magamra, és mindenkire! Mért velem játssza ezt az élet? Keserves bánatba csap át dühöm. Képtelen vagyok megcsinálni, nem megy, Jin nélkül nehéz, nagyon nehéz. Még többet várnak el tőlünk, Kame lassan kikészül lelkileg nem elég az a sok szerep még ez is. Nyakunkon egy koncert, mert persze a mókuskerék egy pillanatra se áll le és új klipet is kell forgatnunk, meg az új album, még a szöveget se tanultam meg rendesen. Megint rajtam fognak röhögni, hogy elrontom.

Tenyerembe temetem az arcom. Úgy hiányoznak a tündérkéim ilyenkor mindig meg nyugtattak és biztattak, hogy menni fog tovább, de most nem segítenek.

- Hé kölyök mi baj? – fel kapom a fejem, a hang tulajdonosa nem vitás mellettem ül és engem fixíroz. Nem értem mikor hogy került ide?

- T… Te… Tessék? – dadogom.

- Ne szipogj, fújd ki – nyom az orrom alá egy eldobható zsebkendőt. Elfogadom és hatalmasat trombitálok, könnyeim egy részét letörlöm, ne árulkodjanak.

- Na mi történt, hogy így eltörött a mécses? – annak ellenére, hogy úgy néz ki mint egy yakuza, velem kedves, és már rég meg tanultam, hogy sose a külső alapján ítéljek.

- Elegem van a tánctanáromból – motyogom végül a legnagyobb problémám – Utálom ez csinálni – keservesen visszabújok a tenyerembe – Mégis ha nem táncolok, akkor nem csinálhatom azt, amit igazán szeretek – ez még nekem is paradoxon.

- Ha valamit igazán akarsz, akkor tégy meg érte mindent – bölcselkedik a mellettem üldögélő. Ki pislogok az újaim közül.

- Még akkor is, ha nem szeretem?

- Figyelj, nem mindenki csinálja azt, amit szeret – fel sóhajt és messzeségbe bámul – Én is utálom a papírmunkát, mégis ez kell ahhoz, hogy azt tegyek és azzal foglalkozzak amit igazán szeretek.

Csodálkozva fel egyenesedem. Fogalmam sincs mikor kezdtem el beszélni, de mondom, mondom a magamét. Dől belőlem a panasz áradat. Hogy Kamét leköti Jin hiánya, hogy Koki és Nakamaru túl sokat hülyéskedik és néha észre se veszik, hogy meg bántanak; hogy Ryo becsmérlő tekintetét folyton magamon érzem. Aztán, hogy nem megy a próba, nem megy az a szöveg, amin most dolgozok, és még ezernyi apróság, hogy a főnököm szemét és tönkre teszi mindenki életét.

Lassan elapadnak a szavaim meg könnyebbül a lelkem. Csendes hallgatómra fordítom figyelmem.

- Ne haragudjon hogy untatom a saját problémáimmal – hebegem, rá jőve milyen neveletlen vagyok. Vág egy hangos fintort, mintha visszafolyatna épp egy kuncogást.

- Rendes kölyök vagy te – vállamra ejti kezét, elkerekedik a szemem a hosszú ujjú póló alól kikandikáló tetoválások láttán. – Ne add fel ha az álmod követed – kicsit meg szorítja a vállam – Ne add fel – azzal rám támaszkodva fel áll.

- Köszönöm - mosolygok rá őszintén és boldogan. Nem válaszol, csak legyint, zsebre vágott kézzel eltűnik a délutánba.

Felvértezett szível lépek be a próbaterembe. A tánctanár nem piszkál biztos Kame beszélt vele is, majd meg kell köszönnöm. Mikor észre vesz csak csúnyán néz. Beállok gyakorolni.

- Jól el tűntél – szólal meg Koki mikor már újra bemelegedett izmokkal rázom magam a megfelelő koreográfiára.

- Csak beszélgettem egy kedves emberrel – tájékoztatom szűk szavúan.

- Nem tündérkékkel? – csatlakozik Taguchi.

- Nem, hanem egy hús-vér-teletetovált emberrel. – húzom fel az orrom.

Szünetben Kame le csüccsen mellém, és nagy szemeket meresztget rám. Tehát várja, hogy magamtól meséljek.

- Mi érdekel?

- Hol voltál? Kivel beszéltél? Miért mentél el? Mi bánt?

- Mintha egy kikérdező tiszt ülne mellettem – sóhajtok színpadiasan. – A hátsó parkban voltam. Nem tudom kivel beszélgettem, mert nem nevezném igazi beszélgetésnek, inkább csak meghallgatta a bajaimat. Aztán mondta, hogy ne adjam fel, és valahogy az ő szájából úgy hatott, mint valami… valami…

- Isteni szikra?

- Nem – gondolkodva bámulok magam elé – Nem tudom ki az a krapek, volt valami kisugárzása, ha ő mond valamit az úgy is lesz, vagy valami ilyesmi… van ennek egyáltalán értelme? – pislogok fel. Kazu csak békésen mosolyogva hallgat.

- Na, mindegy – lépek túl könnyedén a mindentudó szemeken. – Aztán visszajöttem. Mert talán szükség van rám – vállat vonok.

- Nagyon is szükség van rád – átkarolja a vállam, és bele borzol így is kusza tincseimbe.

Kaoru pov:

Az addig rendben, hogy zenész vagyok. Az is oké, hogy én intézem a banda ügyeit, de az már rohadtul nem frankó, hogy a menedzser munkáját is én végzem. Képtelenség egyszerre engedélyekért rohangálni, próbálni, beszélni a technikusokkal, lemezt felvenni és még az egyéb papírmunkát csinálni. Két napja nem aludtam, csak a kávé és a cigi tart talpon. Kyo se akar segíteni, mert vagy a szövei fölött görnyed, vagy alszik. Die próbált tenni valamit értem, de hamar elunta és vagy összefirkálta a lapot, vagy origamizni kezdett. Toshi szintén, csak fele annyi idő után. Shinya meg… egyszerűen csak Shinya. Nem igazán ért az ilyesmihez. Túl aprólékos és emiatt mindenki a falra mászik, ezért inkább kimarad és nézi, ahogy szenvedek. Tudtommal zenész vagyok, nem irodakukac.

- Hé, Kao, tudsz figyelni? Tegnap írtam egy szöveget, kíváncsi vagyok, mit mondasz – tol elém egy papírt.

- Igazán örülök, de állj be a sorba, ezt meg kell még csinálnom – hárítok.

- Most – nyomja az arcomba.

Morogva elveszem tőle és átolvasom. Nem rossz, de nem sokat fogok fel belőle.

- Egész jó, de nem fogtam fel igazán, szóval majd később hozakodj elő vele.

Mérgesen fúj egyet és eltrappol. Remek, most van egy duzzogó Kyom. Mi jöhet még? Egy részeg Die, egy hisztis Toshiya, esetleg és megkukult Shinya? Istenek az égben, mit vétettem? Leveszem a szemüvegem és megdörzsölöm fáradt látószervem.

- Aludni akarok – nyögöm.

- Miért nem mész haza? – kérdi a most érkező dobos.

- Akkor ki csinálja ezt meg? – mutatok a papírhalomra.

- Nem tudom, de az nem segít, ha kinyúlsz a fáradtságtól.

- Ez nem is az én dolgom lenne – dőlök hátra, ezzel kiropogtatva a gerincem.

- Te nem hagyod, hogy a menedzser csinálja.

Lemondóan felmordulok.

- Kösz Shini az együtt érzést, igazán kedves vagy. Tudtam, hogy számíthatok rád.

Felhúzza az orrát és dobjai mögé ül. Remek, már vele is sikerült összevesznem. Egyre jobb. Csak így tovább Kaoru, jól haladsz, hogy magadra haragítsd az egész bandát. Inkább meg se szólalok. Szerencsémre nem kell megvárnom míg másik két társaim is bejön, na meg Kyo hajlandó befejezni a duzzogást és visszajönni. A papírok egy része kész, most mehetek leadni. Elég nyűgös vagyok, szóval nem mond ellent senki. Innen még megyek egy megbeszélésre, ahol majdnem elalszom. Ciki. Aztán irány a stúdió. Van egy-két újonc, velük meggyűlik a bajom, mert se tudják mi hol van, vagy hogy velünk fognak dolgozni. Ma már nem tudom hanyaggyára teszem fel a kérdést, de mit vétettem? A menetrend szerint, holnap már ide kell jönni és elkezdhetjük a felvételeket. Ez is le van tudva, még a srácoknak kell szólnom. Annyit rohangálok, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Tényleg kezdek szédülni. És még csak délelőtt tíz óra. Hulla fáradtan ülök a fotelba és hunyom le a szemem.

- Mi a helyzet Kaokao? – huppan mellém Toshi.

- Szép az élet, csicseregnek a madarak.

- Tudom, de nem erre gondoltam.

- Kérlek, most ne kezd. Nincs türelmem, fáradt vagyok, és rohadtul elegem van.

- Oké, oké – felhúzza a nyúlcipőt.

Kézbe veszem a gitárom és végre az igazi munkámat csinálhatom. Azt, aminek élek. Délben tartunk egy kis szünetet.

- Kyo, megmutatod a szöveged? – kérem kedvesnek szánt hangon.

- Nem – vágja rá.

Nincs értelme nyaggatnom emiatt, hasztalan. Majd megmutatja, ha akarja.

- Folytassátok nélkülem, majd jövök – felveszem az ingem és megyek.

Nem igazán tudom hova, csak ki innen. Kell valami, ami eltereli a figyelmem erről az őrültek házáról. Enni nem bírok, így irány a kedvenc kocsmám. Hajime, a csapos vigyorogva üdvözöl.

- Kao, mi van veled? – fogunk kezet – nagyon mosott szar vagy.

- Nem sok, csak a szokásos.

- Mit kérsz? Valami erős?

- Munkából szöktem, szóval csak egy sört.

- Nahát, a nagy Leader-sama lóg a melóból? – incselkedik.

- Néha én is megengedhetem magamnak.

- Többször is – és kapom a sört.

Mosolyogva megcsóválom a fejem és egy eldugott sarokba ülök. Cigire gyújtok és élvezem a kikapcsolódást. Lassan kortyolgatom a sört, van időm, most nem sietek. Ennyi talán kijár nekem, azok után, hogy mások helyett dolgozom. A söröm fele elfogy, mikor egy hangos társaság is megjelenik. Az öt fiatal között ott van a tegnapi kölyök is. Jópofák, vigyorognak, de a kis srác a csapat lelke, ez már most látszik. Biztos egy társulatban vannak. Mindegy, nem az én dolgom. Fél szemmel figyelem őket, míg el nem fogy a söröm. Még megengedek magamnak egy kis lógást és egy újabb sört. A tömegben araszolva visszaviszem a korsómat és szerzek egy újabbat. Fordulok, hogy visszamenjek a helyemre, de egy idióta nekem jön és az egész pia rám borul, a korsó meg a földön leli halálát.

- Nem látsz a szemedtől, te vadbarom? – mordulok italom gyilkosára.

- Bo…bocsánat, bocsánat – ijedten kezd hajlongani előttem.

A múltkori srác a parkból. Furcsa, hogy pont itt futunk össze, szó szerint.

- Jól vagy Kao? – szedi össze az üvegcserepeket Hajime.

- Persze, semmi baj – lépek odébb.

- Látom – vigyorogva bök ingemre.

Elhúzom a számat.

- Tényleg sajnálom – nyekeg a kölyök.

- Semmi baj – legyintek.

- Engedje, hogy jóvátegyem. Meghívom – és már veszi is elő a pénztárcáját.

Kifizeti a kárt és nekem egy sört. Magának is vesz valamit, megköszönöm az italt és megyek a helyemre. Csak egy pillanatra veszem le róla a szemem és máris el tűnik nem bánom, aztán már megint mellettem toporog. Leülök, ő tétován ácsorog.

- Leülhetek? Zavarok? – bök az előttem lévő székre.

- Csüccs – intek.

Jókedvűen ledobja magát. Ugyanúgy teli pofával vigyorog, mint Die. Talán még jobban is. Ha ezt gitárosom látná, biztos irigykedne. Vigyori.

- Ne haragudj, neveletlen vagyok, Ueda Tatsuya vagyok.

- Niikura Kaoru – kezet fogunk.

Kicsit meglep, hogy nem azonnal kezd el sikongatni és körbe rajongani.

- Köszönöm a tanácsokat, sokat segített – lelkendezik.

- Tényleg? Szívesen, bár nem sokat mondtam.

- De igen.

- Ha te mondod – sóhajtok fáradtan.

- Valami baj van? Mond el, hátha tudok segíteni.

- Hogy baj van-e? – elgondolkodom ezen – Baj mindig van. Az emberek többsége kicsinyes dolog miatt aggódik, és azt hiszi, az a világ legnagyobb problémája. Pedig közel sem. Addig nincs igazán gondja az embernek, ha csak a saját munkáját kell elvégeznie. Bajok ott kezdődnek, mikor három, esetleg négy ember helyett kell dolgoznod, plusz még a saját dolgod is végezd el, mert nem teszi meg senki helyetted.

- Uhh… elég durván hangzik.

- Egyszer próbáld ki.

- Inkább nem, el tudom képzelni.

- Mindennek tetejébe próbáljak meg közös nevezőre jutni egy duzzogó énekessel, egy morcos gitárossal, egy szórakozott basszistával és dobossal. És a káosz csak akkor kezdődik, mikor négyen akarnak nyolc féle dolgot, amit ha a fejem tetejére állok, de tudok úgy összehozni, hogy az kinézzen valahogy.

- Ezt hogy oldod meg?

- Egyszerű – kuncogok és leveszem átázott ingemet, a pólóm viszonylag megúszta – Szünetet rendelek el, mindenkit kizavarok egy kis friss levegőre és egy cigire, esetleg kettőre. Majd tiszta fejjel újra átbeszéljük a dolgokat.

Elgondolkodva hümmög és iszik pár kortyot. Követem példáját.

- Ez szokott segíteni?

- Igen, az esetek többségében.

Nem értem, de ahogy mesélek neki, megnyugszom, és jobban átlátom a dolgokat. Ha visszamentem a próbára, bocsánatot kérek Kyotól és Shinyától. Én szúrtam el, nem ők. Igen, ez lesz. Mire mindent kiadok magamból elfogy a sör és az idő is repül. Ueda figyelmesen hallgat, néha közbe szól, de semmi különös. A kellemes beszélgetésnek a mobilom vet véget, pontosabban Kyo.

- Nem tudom merre vagy, de jó lenne, ha behoznád a segget, mert szükség van rád – morog.

- Mert?

- Papírok.

- Nem vagyok a titkárnőd.

- De te szervezed az ügyeinket és azt mondták, hogy TE nézd át ezeket a szarokat – és kinyom.

Lemondóan sóhajtok és zsebre vágom a készüléket.

- Mennem kell – állok fel – jó volt beszélni, légy jó.

- Viszlát.

Előre félek mi lesz bent. És így lenne ötösöm a lottón. Lefújom a próbát és elküldöm a többieket. Nem akarok az eddiginél is jobban összeveszni velük. Kyo még elém dobja a szövegét és duzzogva távozik. Marha jó, ma se megyek haza. Hála az isteneknek, csak félig lett igazam, mert éjfélkor teszem ki innen a lábam. Legalább egy óra mire hazaérek az üres lakásba. A hatalmas otthonomnak nevezett hely kong az egyhangúságtól. Mióta a barátnőm elhagyott egyedül élek itt. Egy embernek nagy, de senki nem marad velem hosszabb távon. Sajnos ezzel jár a zenészek élete, pedig jó lenne, úgy hazajönni, hogy várnak rám és nem kéne mindennel nekem törődnöm. Nincs erőm tusolni, így beájulok az ágyba.

Reggel megint hajnalban kelek, kávé, cigi és már megyek is. Remélem Kyo megbékél és végre hajlandó lesz segíteni valamit. Néha olyan, mint egy óvodás. Jobb, ha ezt nem tudja, mert akkor rövid úton kereshetnének egy új gitárost Die mellé. Nem akarok fiatalon meghalni.

Ma békén hagynak, és nem kell egy fél esőerdőt átolvasnom, hanem zenélhetek. Kyo tüntetően nem szól hozzám.

- Kyo, tetszik a szöveget, ha gondolod, lassan nekiállhatunk kitalálni mi legyen alatta. A mára tervezett számokat már álmunkban is tudjuk – kezdeményezem a békülést.

- Tényleg? – lelkesül.

- Igen.

Végre nem akarja leharapni a fejem. Nekiülünk megbeszélni a dolgokat és kitalálni milyen zene legyen a szöveg alatt. Egy kopogás zavar meg minket.

- Elnézést a zavarásért – nyit be az egyik portás – Kaoru-san önt keresi egy fiatalember. Azt állítja, hogy ismerik egymást.

- Megyek – állok fel – Folytassátok nélkülem, mindjárt jövök.

Ki lehet az? Ha akar valamit, miért nem hív fel? Miért én ugráljak, mikor ő akar valamit? Legnagyobb meglepetésemre Ueda ücsörög a bejáratnál.

- Te meg? – lepődök meg.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak Kaoru-san, de ezt tegnap elhagytad. Gondoltam, kimosom és visszaadom – nyújtja át ingemet.

Teljesen kiment a fejemből.

- Köszönöm.

- Nincs mit – megint ez a hatalmas vigyor.

Váltunk pár szót, nem is tudom miért, de elkérem a számát. Pont a következő kocsmás találkozót beszélnénk meg, de egy idegbeteg törpe szó szerint elrángat.

- Ne bébi csőszködj, inkább gyere, mert dolgunk van. Te mondogatod, hogy el vagyunk maradva, erre kire kell várni? Persze, hogy rád! – morog Kyo.

Intek Uedának, hogy majd hívjon fel és már el is tűnünk a liftben.