1 fejezet : Megismerés

Ueda pov:

- Elegem van – dühösen, keserűen, és még kitudja hány érzelem száguld végig rajtam, ahogy kirobogok a próbateremből, mit se törődve a tánctanár ordításával. Nem törődöm Ryoval sem, aki kinevet a tekintetével, ahogy egy száll melegítőben és csapzott pólóban menekülök kifele. A Johnny's épületéből kilépve, - na persze nem kell annyira hülyének nézni, a hátsó ajtót használom – és pár utcasarkot rohanva megérkezek egy nyugodt parkba. Nincsenek rajongok, nincsenek dühös tánctanárok, és ami legfőbb nincs egy gonosz menedzser. A lelkem is kidolgozom, lassan már a tündérkéimet se látom miatta, de neki nem elég, még többet akar!

Dühös vagyok rá, magamra, és mindenkire! Mért velem játssza ezt az élet? Keserves bánatba csap át dühöm. Képtelen vagyok megcsinálni, nem megy, Jin nélkül nehéz, nagyon nehéz. Még többet várnak el tőlünk, Kame lassan kikészül lelkileg nem elég az a sok szerep még ez is. Nyakunkon egy koncert, mert persze a mókuskerék egy pillanatra se áll le és új klipet is kell forgatnunk, meg az új album, még a szöveget se tanultam meg rendesen. Megint rajtam fognak röhögni, hogy elrontom.

Tenyerembe temetem az arcom. Úgy hiányoznak a tündérkéim ilyenkor mindig meg nyugtattak és biztattak, hogy menni fog tovább, de most nem segítenek.

- Hé kölyök mi baj? – fel kapom a fejem, a hang tulajdonosa nem vitás mellettem ül és engem fixíroz. Nem értem mikor hogy került ide?

- T… Te… Tessék? – dadogom.

- Ne szipogj, fújd ki – nyom az orrom alá egy eldobható zsebkendőt. Elfogadom és hatalmasat trombitálok, könnyeim egy részét letörlöm, ne árulkodjanak.

- Na mi történt, hogy így eltörött a mécses? – annak ellenére, hogy úgy néz ki mint egy yakuza, velem kedves, és már rég meg tanultam, hogy sose a külső alapján ítéljek.

- Elegem van a tánctanáromból – motyogom végül a legnagyobb problémám – Utálom ez csinálni – keservesen visszabújok a tenyerembe – Mégis ha nem táncolok, akkor nem csinálhatom azt, amit igazán szeretek – ez még nekem is paradoxon.

- Ha valamit igazán akarsz, akkor tégy meg érte mindent – bölcselkedik a mellettem üldögélő. Ki pislogok az újaim közül.

- Még akkor is, ha nem szeretem?

- Figyelj, nem mindenki csinálja azt, amit szeret – fel sóhajt és messzeségbe bámul – Én is utálom a papírmunkát, mégis ez kell ahhoz, hogy azt tegyek és azzal foglalkozzak amit igazán szeretek.

Csodálkozva fel egyenesedem. Fogalmam sincs mikor kezdtem el beszélni, de mondom, mondom a magamét. Dől belőlem a panasz áradat. Hogy Kamét leköti Jin hiánya, hogy Koki és Nakamaru túl sokat hülyéskedik és néha észre se veszik, hogy meg bántanak; hogy Ryo becsmérlő tekintetét folyton magamon érzem. Aztán, hogy nem megy a próba, nem megy az a szöveg, amin most dolgozok, és még ezernyi apróság, hogy a főnököm szemét és tönkre teszi mindenki életét.

Lassan elapadnak a szavaim meg könnyebbül a lelkem. Csendes hallgatómra fordítom figyelmem.

- Ne haragudjon hogy untatom a saját problémáimmal – hebegem, rá jőve milyen neveletlen vagyok. Vág egy hangos fintort, mintha visszafolyatna épp egy kuncogást.

- Rendes kölyök vagy te – vállamra ejti kezét, elkerekedik a szemem a hosszú ujjú póló alól kikandikáló tetoválások láttán. – Ne add fel ha az álmod követed – kicsit meg szorítja a vállam – Ne add fel – azzal rám támaszkodva fel áll.

- Köszönöm - mosolygok rá őszintén és boldogan. Nem válaszol, csak legyint, zsebre vágott kézzel eltűnik a délutánba.

Felvértezett szível lépek be a próbaterembe. A tánctanár nem piszkál biztos Kame beszélt vele is, majd meg kell köszönnöm. Mikor észre vesz csak csúnyán néz. Beállok gyakorolni.

- Jól el tűntél – szólal meg Koki mikor már újra bemelegedett izmokkal rázom magam a megfelelő koreográfiára.

- Csak beszélgettem egy kedves emberrel – tájékoztatom szűk szavúan.

- Nem tündérkékkel? – csatlakozik Taguchi.

- Nem, hanem egy hús-vér-teletetovált emberrel. – húzom fel az orrom.

Szünetben Kame le csüccsen mellém, és nagy szemeket meresztget rám. Tehát várja, hogy magamtól meséljek.

- Mi érdekel?

- Hol voltál? Kivel beszéltél? Miért mentél el? Mi bánt?

- Mintha egy kikérdező tiszt ülne mellettem – sóhajtok színpadiasan. – A hátsó parkban voltam. Nem tudom kivel beszélgettem, mert nem nevezném igazi beszélgetésnek, inkább csak meghallgatta a bajaimat. Aztán mondta, hogy ne adjam fel, és valahogy az ő szájából úgy hatott, mint valami… valami…

- Isteni szikra?

- Nem – gondolkodva bámulok magam elé – Nem tudom ki az a krapek, volt valami kisugárzása, ha ő mond valamit az úgy is lesz, vagy valami ilyesmi… van ennek egyáltalán értelme? – pislogok fel. Kazu csak békésen mosolyogva hallgat.

- Na, mindegy – lépek túl könnyedén a mindentudó szemeken. – Aztán visszajöttem. Mert talán szükség van rám – vállat vonok.

- Nagyon is szükség van rád – átkarolja a vállam, és bele borzol így is kusza tincseimbe.

Kaoru pov:

Az addig rendben, hogy zenész vagyok. Az is oké, hogy én intézem a banda ügyeit, de az már rohadtul nem frankó, hogy a menedzser munkáját is én végzem. Képtelenség egyszerre engedélyekért rohangálni, próbálni, beszélni a technikusokkal, lemezt felvenni és még az egyéb papírmunkát csinálni. Két napja nem aludtam, csak a kávé és a cigi tart talpon. Kyo se akar segíteni, mert vagy a szövei fölött görnyed, vagy alszik. Die próbált tenni valamit értem, de hamar elunta és vagy összefirkálta a lapot, vagy origamizni kezdett. Toshi szintén, csak fele annyi idő után. Shinya meg… egyszerűen csak Shinya. Nem igazán ért az ilyesmihez. Túl aprólékos és emiatt mindenki a falra mászik, ezért inkább kimarad és nézi, ahogy szenvedek. Tudtommal zenész vagyok, nem irodakukac.

- Hé, Kao, tudsz figyelni? Tegnap írtam egy szöveget, kíváncsi vagyok, mit mondasz – tol elém egy papírt.

- Igazán örülök, de állj be a sorba, ezt meg kell még csinálnom – hárítok.

- Most – nyomja az arcomba.

Morogva elveszem tőle és átolvasom. Nem rossz, de nem sokat fogok fel belőle.

- Egész jó, de nem fogtam fel igazán, szóval majd később hozakodj elő vele.

Mérgesen fúj egyet és eltrappol. Remek, most van egy duzzogó Kyom. Mi jöhet még? Egy részeg Die, egy hisztis Toshiya, esetleg és megkukult Shinya? Istenek az égben, mit vétettem? Leveszem a szemüvegem és megdörzsölöm fáradt látószervem.

- Aludni akarok – nyögöm.

- Miért nem mész haza? – kérdi a most érkező dobos.

- Akkor ki csinálja ezt meg? – mutatok a papírhalomra.

- Nem tudom, de az nem segít, ha kinyúlsz a fáradtságtól.

- Ez nem is az én dolgom lenne – dőlök hátra, ezzel kiropogtatva a gerincem.

- Te nem hagyod, hogy a menedzser csinálja.

Lemondóan felmordulok.

- Kösz Shini az együtt érzést, igazán kedves vagy. Tudtam, hogy számíthatok rád.

Felhúzza az orrát és dobjai mögé ül. Remek, már vele is sikerült összevesznem. Egyre jobb. Csak így tovább Kaoru, jól haladsz, hogy magadra haragítsd az egész bandát. Inkább meg se szólalok. Szerencsémre nem kell megvárnom míg másik két társaim is bejön, na meg Kyo hajlandó befejezni a duzzogást és visszajönni. A papírok egy része kész, most mehetek leadni. Elég nyűgös vagyok, szóval nem mond ellent senki. Innen még megyek egy megbeszélésre, ahol majdnem elalszom. Ciki. Aztán irány a stúdió. Van egy-két újonc, velük meggyűlik a bajom, mert se tudják mi hol van, vagy hogy velünk fognak dolgozni. Ma már nem tudom hanyaggyára teszem fel a kérdést, de mit vétettem? A menetrend szerint, holnap már ide kell jönni és elkezdhetjük a felvételeket. Ez is le van tudva, még a srácoknak kell szólnom. Annyit rohangálok, hogy azt se tudom, hol áll a fejem. Tényleg kezdek szédülni. És még csak délelőtt tíz óra. Hulla fáradtan ülök a fotelba és hunyom le a szemem.

- Mi a helyzet Kaokao? – huppan mellém Toshi.

- Szép az élet, csicseregnek a madarak.

- Tudom, de nem erre gondoltam.

- Kérlek, most ne kezd. Nincs türelmem, fáradt vagyok, és rohadtul elegem van.

- Oké, oké – felhúzza a nyúlcipőt.

Kézbe veszem a gitárom és végre az igazi munkámat csinálhatom. Azt, aminek élek. Délben tartunk egy kis szünetet.

- Kyo, megmutatod a szöveged? – kérem kedvesnek szánt hangon.

- Nem – vágja rá.

Nincs értelme nyaggatnom emiatt, hasztalan. Majd megmutatja, ha akarja.

- Folytassátok nélkülem, majd jövök – felveszem az ingem és megyek.

Nem igazán tudom hova, csak ki innen. Kell valami, ami eltereli a figyelmem erről az őrültek házáról. Enni nem bírok, így irány a kedvenc kocsmám. Hajime, a csapos vigyorogva üdvözöl.

- Kao, mi van veled? – fogunk kezet – nagyon mosott szar vagy.

- Nem sok, csak a szokásos.

- Mit kérsz? Valami erős?

- Munkából szöktem, szóval csak egy sört.

- Nahát, a nagy Leader-sama lóg a melóból? – incselkedik.

- Néha én is megengedhetem magamnak.

- Többször is – és kapom a sört.

Mosolyogva megcsóválom a fejem és egy eldugott sarokba ülök. Cigire gyújtok és élvezem a kikapcsolódást. Lassan kortyolgatom a sört, van időm, most nem sietek. Ennyi talán kijár nekem, azok után, hogy mások helyett dolgozom. A söröm fele elfogy, mikor egy hangos társaság is megjelenik. Az öt fiatal között ott van a tegnapi kölyök is. Jópofák, vigyorognak, de a kis srác a csapat lelke, ez már most látszik. Biztos egy társulatban vannak. Mindegy, nem az én dolgom. Fél szemmel figyelem őket, míg el nem fogy a söröm. Még megengedek magamnak egy kis lógást és egy újabb sört. A tömegben araszolva visszaviszem a korsómat és szerzek egy újabbat. Fordulok, hogy visszamenjek a helyemre, de egy idióta nekem jön és az egész pia rám borul, a korsó meg a földön leli halálát.

- Nem látsz a szemedtől, te vadbarom? – mordulok italom gyilkosára.

- Bo…bocsánat, bocsánat – ijedten kezd hajlongani előttem.

A múltkori srác a parkból. Furcsa, hogy pont itt futunk össze, szó szerint.

- Jól vagy Kao? – szedi össze az üvegcserepeket Hajime.

- Persze, semmi baj – lépek odébb.

- Látom – vigyorogva bök ingemre.

Elhúzom a számat.

- Tényleg sajnálom – nyekeg a kölyök.

- Semmi baj – legyintek.

- Engedje, hogy jóvátegyem. Meghívom – és már veszi is elő a pénztárcáját.

Kifizeti a kárt és nekem egy sört. Magának is vesz valamit, megköszönöm az italt és megyek a helyemre. Csak egy pillanatra veszem le róla a szemem és máris el tűnik nem bánom, aztán már megint mellettem toporog. Leülök, ő tétován ácsorog.

- Leülhetek? Zavarok? – bök az előttem lévő székre.

- Csüccs – intek.

Jókedvűen ledobja magát. Ugyanúgy teli pofával vigyorog, mint Die. Talán még jobban is. Ha ezt gitárosom látná, biztos irigykedne. Vigyori.

- Ne haragudj, neveletlen vagyok, Ueda Tatsuya vagyok.

- Niikura Kaoru – kezet fogunk.

Kicsit meglep, hogy nem azonnal kezd el sikongatni és körbe rajongani.

- Köszönöm a tanácsokat, sokat segített – lelkendezik.

- Tényleg? Szívesen, bár nem sokat mondtam.

- De igen.

- Ha te mondod – sóhajtok fáradtan.

- Valami baj van? Mond el, hátha tudok segíteni.

- Hogy baj van-e? – elgondolkodom ezen – Baj mindig van. Az emberek többsége kicsinyes dolog miatt aggódik, és azt hiszi, az a világ legnagyobb problémája. Pedig közel sem. Addig nincs igazán gondja az embernek, ha csak a saját munkáját kell elvégeznie. Bajok ott kezdődnek, mikor három, esetleg négy ember helyett kell dolgoznod, plusz még a saját dolgod is végezd el, mert nem teszi meg senki helyetted.

- Uhh… elég durván hangzik.

- Egyszer próbáld ki.

- Inkább nem, el tudom képzelni.

- Mindennek tetejébe próbáljak meg közös nevezőre jutni egy duzzogó énekessel, egy morcos gitárossal, egy szórakozott basszistával és dobossal. És a káosz csak akkor kezdődik, mikor négyen akarnak nyolc féle dolgot, amit ha a fejem tetejére állok, de tudok úgy összehozni, hogy az kinézzen valahogy.

- Ezt hogy oldod meg?

- Egyszerű – kuncogok és leveszem átázott ingemet, a pólóm viszonylag megúszta – Szünetet rendelek el, mindenkit kizavarok egy kis friss levegőre és egy cigire, esetleg kettőre. Majd tiszta fejjel újra átbeszéljük a dolgokat.

Elgondolkodva hümmög és iszik pár kortyot. Követem példáját.

- Ez szokott segíteni?

- Igen, az esetek többségében.

Nem értem, de ahogy mesélek neki, megnyugszom, és jobban átlátom a dolgokat. Ha visszamentem a próbára, bocsánatot kérek Kyotól és Shinyától. Én szúrtam el, nem ők. Igen, ez lesz. Mire mindent kiadok magamból elfogy a sör és az idő is repül. Ueda figyelmesen hallgat, néha közbe szól, de semmi különös. A kellemes beszélgetésnek a mobilom vet véget, pontosabban Kyo.

- Nem tudom merre vagy, de jó lenne, ha behoznád a segget, mert szükség van rád – morog.

- Mert?

- Papírok.

- Nem vagyok a titkárnőd.

- De te szervezed az ügyeinket és azt mondták, hogy TE nézd át ezeket a szarokat – és kinyom.

Lemondóan sóhajtok és zsebre vágom a készüléket.

- Mennem kell – állok fel – jó volt beszélni, légy jó.

- Viszlát.

Előre félek mi lesz bent. És így lenne ötösöm a lottón. Lefújom a próbát és elküldöm a többieket. Nem akarok az eddiginél is jobban összeveszni velük. Kyo még elém dobja a szövegét és duzzogva távozik. Marha jó, ma se megyek haza. Hála az isteneknek, csak félig lett igazam, mert éjfélkor teszem ki innen a lábam. Legalább egy óra mire hazaérek az üres lakásba. A hatalmas otthonomnak nevezett hely kong az egyhangúságtól. Mióta a barátnőm elhagyott egyedül élek itt. Egy embernek nagy, de senki nem marad velem hosszabb távon. Sajnos ezzel jár a zenészek élete, pedig jó lenne, úgy hazajönni, hogy várnak rám és nem kéne mindennel nekem törődnöm. Nincs erőm tusolni, így beájulok az ágyba.

Reggel megint hajnalban kelek, kávé, cigi és már megyek is. Remélem Kyo megbékél és végre hajlandó lesz segíteni valamit. Néha olyan, mint egy óvodás. Jobb, ha ezt nem tudja, mert akkor rövid úton kereshetnének egy új gitárost Die mellé. Nem akarok fiatalon meghalni.

Ma békén hagynak, és nem kell egy fél esőerdőt átolvasnom, hanem zenélhetek. Kyo tüntetően nem szól hozzám.

- Kyo, tetszik a szöveget, ha gondolod, lassan nekiállhatunk kitalálni mi legyen alatta. A mára tervezett számokat már álmunkban is tudjuk – kezdeményezem a békülést.

- Tényleg? – lelkesül.

- Igen.

Végre nem akarja leharapni a fejem. Nekiülünk megbeszélni a dolgokat és kitalálni milyen zene legyen a szöveg alatt. Egy kopogás zavar meg minket.

- Elnézést a zavarásért – nyit be az egyik portás – Kaoru-san önt keresi egy fiatalember. Azt állítja, hogy ismerik egymást.

- Megyek – állok fel – Folytassátok nélkülem, mindjárt jövök.

Ki lehet az? Ha akar valamit, miért nem hív fel? Miért én ugráljak, mikor ő akar valamit? Legnagyobb meglepetésemre Ueda ücsörög a bejáratnál.

- Te meg? – lepődök meg.

- Ne haragudj, hogy megzavarlak Kaoru-san, de ezt tegnap elhagytad. Gondoltam, kimosom és visszaadom – nyújtja át ingemet.

Teljesen kiment a fejemből.

- Köszönöm.

- Nincs mit – megint ez a hatalmas vigyor.

Váltunk pár szót, nem is tudom miért, de elkérem a számát. Pont a következő kocsmás találkozót beszélnénk meg, de egy idegbeteg törpe szó szerint elrángat.

- Ne bébi csőszködj, inkább gyere, mert dolgunk van. Te mondogatod, hogy el vagyunk maradva, erre kire kell várni? Persze, hogy rád! – morog Kyo.

Intek Uedának, hogy majd hívjon fel és már el is tűnünk a liftben.