Se veled se nélküled 13. fejezet

13. fejezet

Reita pov:

Kopognak. Vajon ki jöhetett ide?

Fáradtan nyitok ajtót, nem hiszek a szememnek, mikor meglátom vendégemet.

-Mit keresel itt? – köpöm oda neki.

-Beengedsz?

-Minek?

-Beszélni akarok veled.

-Most már beszélni is akarsz? – válaszolok foghegyről.

-Reita kérlek, engedj be – ez szíven üt. Beengedem, pedig legszívesebben kidobnám, mégis hagyom, hogy bejöjjön, kibújjon cipőjéből. Én megadom azt, amit ő nem. Meghallgatom.

-Mond miért jöttél és tűnj el utána – vázolom még gyorsan a helyzetet és megállok a nappali ajtajában, nem engedem beljebb, nem kell látnia a szétcsúszott életemet. Nem kellenek a lenéző pillantásai. Semmi nem kell már tőle.

-Hallgass meg – kéri.

-Ezt már hallottam, úgyhogy lapozzunk, mért jöttél?

-Bocsánatot szeretnék kérni, ember vagyok, hibázhatok…

-Ez a mentséged? – vágok közbe.

-Igazad van, ez nem mentség, csak mentegetőzés.

Figyelem mozdulatait, de nem értem mért akar most bocsánatot kérni, hisz már elégé tönkretett, gyűlölhetett. Most meg ő kér bocsánatot?

-Nincs miért bocsánatot kérned, döntöttél, akkor legyen így, menj vissza a barátnődhöz – intek az ajtó felé. Nem akarom látni, mert minden eddig össze ragtapaszolt sebem felszakítja.

Hökkenten rázza a fejét.

-Barátnőm? – csodálkozik.

-Ki is játssza a hülyét? – visszhangozom szavait. Fáj, hogy még le is tagadja.

-Reita miről beszélsz?

-Kamijo menj el, mert nem akarlak látni és nem akarom, hogy lássál így – azzal hátat fordítok.

-Nem, most végig fogsz hallgatni és nem hagyom, hogy begubózz – ragadja meg a vállam és belök a nappaliba. Majdnem orra esek szanaszét hagyott ruháimban.

-Mi történt veled, mióta rád vágtam az ajtót? – kérdezi elhűlten.

-Szerintem tökéletesen kifejtetted mennyire vagy kíváncsi rám, mikor rá vágtad az orromra ajtód kemény falapját.

-Akira – ragadja meg a vállam és neki nyom a falnak – Hallgass végig! Nem tudtam, hogy a volt barátnőd zsarol téged, nem tudtam, hogy csak nálam van nyugalmad. Nem tudtam, hogy neked annyira fontos volt, hogy én boldog legyek, hogy inkább nem kerestél. Ezt mind nem tudtam, mert nem mondtad el. Ha bízol valakiben, akkor elvárod a viszonzását is. Mégse mondtál soha semmit, hagytad, hogy én panaszkodjak, miért? Mért nem mondtad el a saját problémáidat?

-Minek mondjam el? Nem tudtál volna vele mit kezdeni. Semmi jelentősége nincs és nem is volt – döbbenten néz, majd látom, hogy kattan valami a kis fejében. Minden egy pillanat műve, újra érzem puha ajkait, ami rengeteg emléket felidéz bennem, testem reagál tettére. Öklöm emelkedik és szoros, de rövid ismeretséget köt arcával. Megtántorodik, én pedig kiszabadulok a fal és az ő fogságából.

-Tűnj el Kamijo – üvöltöm – Menj vissza a barátnődhöz és hagyj békén! Nincs szükségem a sajnálatodra, nem akarlak látni – azt hiszem kicsit kiakadtam – Az exbarátnőm csalt, lehet nem enyém a gyerek, ezek után mennék hozzád elmondom mi a helyzet, erre kidobsz. Tudod mit, nem vagyok kíváncsi a sajnálatodra, tuti Ruki kérte, hogy gyere ide. Nem kell aggódni értem, elbírok a saját problémáimmal.

-A húgomat láttad velem – szúrja közbe. Megakadok. Most ezzel mit kezdjek? Rég volt. Fáj még, de rég volt.

-Menj el – kérem, bár inkább könyörgök. Leroskadok a kis kanapéra, amit ágynak használok és nincs összehúzva már jó ideje. Ágyneműm is csak fel van túrva a támlához.

Kamijo feláll és végig néz a kis lakáson, amiben élek. Ahol most áll, onnan be lehet látni az egészet. A fürdő tőle jobbra, a bejárat balra, a pöttömnyi konyha szemben vele. A nappali közepén egy dohányzó asztal rajta papír rengeteg és a gitártisztító készletem.

-Mi lett veled? – térdel le elém.

-Menj el – kántálom már monotonon.

-Mi vitt rá, hogy egy ilyen lyukban élj?

-Menj el!

-Miért akarod, hogy elmenjek?

-Menj el!

-Akira figyelj rám, most itt vagyok, meg tudlak hallgatni – hozzá ér a vállamhoz, ki ráz a hideg és eszembe jut milyen kedvesen érintett régen. Eddig tartott a védelmem. Tenyerembe temetem arcom. Nem kell látnia mennyire fáj, hogy itt van, mennyire rosszul esik, hogy nem hagy magamra és lesz boldog és nem hagy magamtól lábra állni, nem kell a sajnálata és a segítsége.

-Akira – szólongat. Megpróbálja felemelni államnál fogva a fejem, nem engedem neki, kis hadakozás után hanyatt kötök ki a kanapémon, Kamijo meg enyhén zihálva fejem felé feszíti kezem.

-Nézz a szemembe – parancsolja. Ránézek. Tudtam, csak sajnálat. Elfordulok tőle. Nem akarom a lenézését, emlékeimben a csábító szerető pillantását akartam megtartani, de ezzel mindent elront.

-Már megint dacosan elfordulsz – hajol közel nyakamhoz. Meg feszülök – Csendkirály-chan – kuncog. Egy pillanat elfut a pulykaméreg.

-Száj le rólam és tűnj el! – kiáltom és lefejtem magamról.

-Szeretlek, te hülye szőke ribanc – vágja hozzám mosolyogva.

-Most is szórakozol? – kérdezem döbbenten. Oké lenyelem, hogy leribancozott, lenyelem, hogy leszőkézett, de hogy szeretne.

-Nem szórakozom, ez az igazság – nem tudok elhajolni előle, megragadja az arcom mindkét oldalról – Nem mondanám ki ennyiszer – szusszan színpadiasan – Szeretlek! – meglepődni sincs időm, mert ismét elragadnak ajkai. Ellenkezni sincs erőm.

-Akarlak Rei – suttogja ajakaimnak, megremegek érzéki hangjától. Hanyatt dönt.

-Kamijo várj – pihegem, két fullasztó csók között.

-Nem várok, vártam eleget, érezni akarlak, nekem kellesz mindenestül, az összes hülyeségeddel együtt – hideg ujjai már pólóm alatt járnak, mikor megáll. – Fogytál – néz rám csodálkozva.

-Ja – fordítom el a tekintettem róla.

-Nem baj, így könnyebb dolgom lesz – felgyűri szerencsétlen nyúzott itthoni pólóm – Legalább az izmaid megmaradtak – azzal támadást intéz szerencsétlen korgó hasam ellen. Nem törődik ellenkezésemmel, tovább kényezteti minden porcikámat. Gyors, könyörtelen és ügyes munkájának köszönhetően rövid időn belül egy szál alsóban fekszünk egymás mellet, igen merev problémával.

-Mielőtt folytatom – kerekedik fölém és löki szét térdével lábaimat – Tudd, hogy sokat jelentettél és jelentesz nekem – csókol meg érzékien és olyan szenvedéllyel, amiből hiányzik a hév, csak a törődés és még valami van… azt hiszem, most már elhiszem, hogy szeret. Talán.

Tenyere végig siklik nyakamtól kezdve, a mellkasomon át, ágyékomig és megmarkolja kőkemény férfiasságom.

-Nh – nyögöm válasz képen, és ez elég neki. Egy pillanatra eltűnik rólam a súlya, de még csak felülni sincs időm, visszatér.

-Most nem fogok megállni – csókol meg – Nem tudok megállni – harap nyakamba. Liba szőrös leszek tőle. Lehúzza rólam alsómat, róla nem tudom, hogy került le, de már meztelenül feszül testünk egymásnak. Nem elég, hogy enyhén terpeszben vagyok alatt, de még össze is ér testünk. Nyelvével bebarangolja immár fedetlen testem. Hideg és valamitől nedves ujját megérzem a fenekemnél. Szemeim hatalmasra tágulnak. Ugye nem akarja most? Eddig se történt meg, mert féltem, és többször visszakoztam, de most tényleg meg akarja tenni? Nem elégedne meg csak egy sima kis pettinggel?

-Nyugalom – suttogja a fülembe, és nyakam kényezteti. Idegen érzés, hogy a fenekemnél matat. Jó, oké többször fogdosta már, de az elmúlt időszakban csak Ruki ért hozzá. Ő is csak a színpadon, hülyeségből.

-Látom, elszoktál az érintésemtől – kuncog.

-Pofa… – mordulok, de a végén bent akad a levegő. Feszít, kellemetlen, menekülnék, de nem ereszt, tovább nyomul és teljes testével rám nehezedik, összeér izgalmunk, ami eltereli a figyelmem a hátsó fertályomról.

-De kis harciasak vagyunk – nyalja meg az ádámcsutkám, ami fel-le rohangál, úgy kortyolom a levegőt. – Ne nyelj félre – óvatosan mozgásba hozza ujját, elsőször még kellemetlenebb, de az izmok hamar megszokták, furcsán hamar. Bár lehet betudható nyelvjátékának, amivel nem hagyja oda összpontosítani a gondolataim.

-Húzd fel a térded – szól rám, megteszem. Na de ami ezután jön. Nem elég, hogy ráhajol a merevedésemre és ezzel nem kis meglepett nyögést húz ki belőlem, de még egy ujját megkapom, ami nem fáj, csak feszit. Lassan, óvatosan mozog bennem, vigyázva rám. Szája, nyelve az őrületbe kerget.

-Kami… - nyöszörgöm hátravetett fejjel.

-Az istenek nem segítenek, csak én érek rá – hajol fel hozzám egy csókra. Harmadik ujjánál, fájdalom könnyei szöknek a szemembe. – Lazíts, nagyon feszítesz, így fájni fog, ha én jövök.

-Már most fáj – nyöszörgök.

-Akkor segítünk rajta – hirtelen rántja ki mindet belőlem. Felszisszenek. – Kapaszkodj – még van annyi időm, hogy nyakába karoljak. Felülünk, férfiasságunk össze-össze ér minden levegő vételnél. Derekamnál fogva magához húz, menthetetlenül összepréselődünk.

-Kamijoh… - sóhajtok nyakába. Hideg sikamlós ujjai már megint a fenekemnél matatnak.

-Ne engedj el – kéri és nyakamat szívogatja, közben egyik markába fogja össze merevedésünket, és mikor elkezd rajtunk dolgozni, belém csúsztatja ujját. Nem érzem mennyit, csak azt tudom, hogy ha nem kapaszkodok belé, lezuhanok. Hangosan zihálok.

A következő, amire emlékszem, hogy makkja bejáratomhoz ér. Felnyögök, de nincs akkora ellenállás, mint hittem volna, testem megbízik benne, én is megteszem, hisz engedek neki. Elhiszem, hogy szeret.

-Ah – kiáltok fel, mikor teljesen elmerül bennem. Teljesen kitölt belülről, még kicsit feszít, nem mozdul, vár, hogy szokjam, annyira más ez így. Itt ülök az ölében és még csak nem is undorodom a helyzettől. Régebben elképzelhetetlen lett volna ez az állapot. Kicsit mocorog, majd újra végig fektet a kanapén.

-Akira – súgja a fülembe – Erre érdemes volt várni – nyögi és lök egyet, majd újra és újra. Nem tudom kontrolálni a testem. Kényezteti a férfiasságom és belül is eltalál valamit, amitől gerincemen végig rohan a bizsergés egyre többször.

-Ka… mi.. joh… nem… bi… hrom – lihegem.

-Gyere – azzal csípőm alá nyúlva feljebb emel. – Egy picit várj – súgja és kicsúszik belőlem. Nyögve terülök el takarómon. Fülemben zakatol a vérem, lüktetésén keresztül is hallom az apró neszt, ami a gumi összetéveszthetetlen csomagolásának a szakadása. Két pillanat múlva már megint fölöttem térdel és felhúzza lábaimat nyakába.

-Így talán jobb lesz az első, és nem lesz annyira rossz utána – mosolyog rám. Fülig pirulok. – Nem kell a szende szüzet játszanod, láttam milyen vad is tudsz lenni – nyal végig fülcimpámon, majd beleharap. Hirtelen ötlettől vezérelve átfordítom magunkat és ráülök. Még nem engedem magamba. Felnyög.

-Ez rossz húzás volt – mosolyog és csípőmre fog. Eltol magától, majd kis félszkelődés után megérzem bejáratomnál. Lassan enged magára. Mindketten felnyögünk az érzésre. Látni élvezettől kitisztult arcát, olyan más így. Félig lehunyt pillái alól néz rám, tekintete végig perzsel. Oldalra mozdítom testem, amitől ívben megfeszül és kipattannak szemei.

-Nem engedlek el – megint fordít rajtunk és vadabb tempót diktál, mint elején. Közénk fúrja kezét, és ráfog törődésért kiáltó merevedésemre. Ez megint elhozza az előbbi kettős érzést, és nem bírok sokáig csöndben maradni. Hangos zihálásom betölti a szobát. Egy-egy véletlenszerű oldalra mozdulatomnak Kamijo se tud ellenállni és fel-felszisszen, de nem a fájdalomtól, azt már rég elhagytuk.

A kéj kapuja pedig hamar nyílik, és hosszan tárva marad. Csak fekszem a fehér nihilben és nem akarom, hogy vége szakadjon.

Pihegve térek vissza a jelenbe, ahol is Kamijo rám borulva zihál és megpróbál minél kevesebb fájdalmat okozva elhagyni testem. Éreztem minden rezdülését, arra a pár pillanatra mintha egyek lettünk volna.

-Akira – csókol meg.

-Hívj Reinek – mosolygok rá. Azt hiszem hónapok óta először őszintén. Döbbenten néz rám.

Kamijo pov:

A bocsánatkérés és békülés elég érdekesen alakult, jobban, mint vártam. El se hiszem, hogy Reita nekem adta magát. Eddig mindig visszakozott, kitért előlem és más módon oldottuk meg, de most… Erre megérte várni, sokkal jobb volt, mint hittem. Alig bír megmozdulni, a kis vadmacska.

- Tusolni kéne – vetem fel.

Csak morog valamit. Ez mindjárt alszik.

- Te most csak szórakozol velem, ugye? – nézek kétségbeesetten.

Erre elkezd szuszogni.

- Ne már!

Elhúzom a szám, már megint vihetem. Felkecmergek és felhúzom. Csak morog, de legalább tud mozogni. Nagyon sokat fogyott, nagyon ki lehetett készülve. Nem csodálom, én se voltam a toppon. A zuhanytálcában alig férünk el ketten. A hűvös víz segít feléleszteni a basszerost. Ködös tekintettel néz rám. Elmosolyodok, erre ő hevesen megcsókol. Nem kéretem magam, azonnal viszonzom. Végre ölelhetem, csókolhatom édes ajkait. Rei alig áll a lábán, így elzárom a csapot, szárazra törlöm magunkat és visszatámogatom a kanapéra. Komolyan, mintha Reinek nem a pasija, hanem az anyja lennék. Bár,… eszembe juttatja azokat az időket, mikor még fiatal voltam és én gondoskodtam a testvéreimről. Gyakran fürdettem őket, a mostani helyzet nem különbözik sokban. Csak annyiban, hogy Akira nem a testvérem, hanem a szerelmem. De miért akarja, hogy Reinek szólítsam? Eddig az volt a baja, hogy mindenki Reitára kíváncsi és nem Akirára. Engem az igazi énje érdekel, erre tessék… Nem tudok kiigazodni rajta, de szeretem és ez a lényeg.

Reita pov:

Mit csinálhat az ember fia lánya, ha úgy ébred fel, hogy fáj a feneke? Jó, ha elalszik a buszon, metrón oké a probléma, de hogy a saját kanapéján. Az már nem oké. És mért ilyen szűkös a helyzet? Nyújtózkodás közben bele ütközök valamibe. Mocorgok, de akár hányszor megmozdulok, fáj a hátsom. Ez így nem jó. Végre találok egy pózt, amiben nem sajog. Hasra vágom magam és félig lehunyt szemmel keresem az órát. Ma be kell menni vagy nem? Ködös gondolataimat nem tisztítja ki a kilátást takaró valami. Oké, hogy az én hajam szőke és oké, hogy mindig a szemembe lóg, de mi ez itt az orrom előtt? Nagy nehezen fókuszálok és majdnem felkiáltok ijedtemben.

- Mi a faszt keresel itt? – adok hangot értetlenségemnek.

Kinyitja bedagadt szemeit és valószínűleg ő se tudja, még hol van. Nagy nehezen feltornázom magam ülésbe, ami nagyon fáj.

- Ne pattogj annyit – nyom vissza és kimászik mellőlem anyaszült meztelenül. Oké, hogy Kait néha tarkón kell vágni, ha nála dekkolunk, és véletlenül elfelejt felöltözni alváshoz, na de ez, ez már kicsit sok nekem.

Tegnap kibékültünk, igen durva dolgokat vágtunk egymás fejéhez… vagyis inkább én az övéhez. Aztán… aztán letámadott, én meg hagytam neki, mert akartam, akartam őt is, meg ezt az egészet.

Hova lett az a macsó Reita? Hova a fenébe lett, az izom heteroságom? Önérzetem romjain siratva férfiasságom, mikor Kamijo visszatér és egy forró bögrét nyom a kezembe.

- Mért nincs ehető kajád?

- Minden megromlik. Takarítani meg nincs kedvem – vonogatom a vállam.

Kamijo pov:

Nem jó arra ébredni, hogy az emberbe rúgnak. De ki az, aki ennyire utál és miért? Próbálom kinyitni a szemem, de nem igazán megy. Megmozdulni alig van erőm, tegnap Reita teljesen kimerített. Tud a srác, azt meg kell hagyni. Mi lesz, ha tapasztaltabb és vadabb lesz? Bele se merek gondolni. Morcos hangulatban van. Rei próbál felülni, hiába figyelmeztetem, nem hallgat rám. Kikelek mellőle és megpróbálom megtalálni az alsómat, mert azért mégse kéne egy szál faszban mászkálni. A konyhába érve elcsodálkozom. Nem csak a helyiség méretén, ami igen csak apró, hanem, hogy szinte teljesen üres. A szekrények konganak az ürességtől, ahogy a hűtő is.

- Mi lett veled Akira? – sóhajtok.

Sikerül előhalásznom a kávét és két bögrét. Vajon hány óra lehet? Mindegy, nekem ma nem kell dolgoznom, de ez még nem jelenti azt, hogy Reinek se. Visszamegyek a telefonomért, hogy felhívjam a Chibit. A basszeros még nem tért magához. Pár csengés után felveszi.

- Nem tudod, hol van Reita? Már rég be kellett volna jönnie – kezdi Ruki.

- Nyugi, velem van.

- Mi?

- Fogalmazzunk úgy, hogy kibékültünk – mosolyodok el.

- Ideje volt már. Ugye használható lesz ma?

- Talán, de csak délutánra.

- Francba, nekem most kell!

- Sajnálom, már nem a tied. Én voltam itt előbb.

- Elmész a francba! Akkor mit kezdjek? Próbálnunk kéne!

- Ügyes vagy, megoldod. Félnapot kibírsz és szerintem a társaid is örülni fognak.

- Ezért még számolok veled – és bontja a vonalat.

Még mindig vicces, ha duzzog. Lefő a fekete és visszamegyek a nappaliba. Hülye kifogással jön, hogy miért üres a konyha. Én is zenész vagyok, mégis eszem rendesen. A kávé végre észhez téríti, és amint felfogja mi volt, felugrik és fel-alá mászkál a lakásban.

- Hány óra? Már be kellett volna mennem. A Chibi megöl ha… - kezd ideges lenni.

- A próba miatt ne aggódj, beszéltem Rukival – szólok közbe.

- Hogy intézted el?

- Megvannak a módszereim – mosolygok.

- El tudom képzelni – morog.

- Ne morogj. Inkább beszéljünk.

- Hallgatlak. Tegnap nem sokat mondtál.

- Tudom – hátra simítom a hajam és próbálom összeszedni a gondolataimat.

Igaz, tegnap nem mondtam túl sokat, azon kívül, hogy elmondtam neki, hogy szeretem. Ő is érezhet valamit, ha nem ellenkezett. Akarom őt, mindennél jobban. De sajnos nem csak rajtam múlik ez a kapcsolat. Belegondolva, hülye voltam. Hogy jutottunk idáig? Talán nem bíztunk egymásban eléggé? Igen, biztosan.

- Akira, adsz még egy esélyt? – nézek rá.

- Még egyet? Hisz nem is jártunk.

Tátva marad a szám erre. Nagyon szíven ütnek a szavai.

- Nem volt semmi? – préselem ki magamból.

- Nem, nem volt.

- Akkor mi volt köztünk? Mi volt az a fél év? Neked nem jelentett semmit? – kezdek egyre inkább kétségbeesni.

Nem lehet igaz. Akkor, ha nem is mondta ki, de úgy vettem észre, mintha érzett volna valamit irántam.

- Nekem túl sokat jelentett ahhoz, hogy semmibe vegyem, helyettem megtette más – félre néz.

Készülnék visszavágni, de inkább nem. Lenyelem, nem akarok megint összeveszni vele.

- Igen, igazad van, elszúrtam – ismerem be.

- Nem csak te – sóhajt, megpróbál felállni, elég darabos a mozgása.

- Mi lett veled? – teszem fel immár neki a kérdést.

- Talán elvesztem az önsajnálatban? – nyögi és megfogja a fürdő ajtaját.

-A miben? – lepődöm meg – a nagy Reitának van önkritikája és nem csak egója?

- Kamijo – néz rám – ha belém akarsz taposni most miután ilyen szépen elintéztél este, akkor megtetted, akár el is mehetsz – eltűnik a kis helységben. Jó, ez relatív, itt minden kicsi.

- Megint elmenekülsz! – pár lépéssel mögötte termek.

- Mért voltál ilyen kemény este? – néz rám a tükörből – Piszkosul fáj.

- Nem is tudod milyen – csípőjénél fogva rántom magamhoz. Félig izgalomban lévő férfiasságomat farpofái közé nyomom – ha igazán keményen játszanak veled.

Az a kis nyögés, ami elhagyja kívánatos ajkait megérte ezt.

Hagyom, hogy megmossa az arcát és visszakísérem a nappaliba.

- Mindketten elcsesztük, ez tény, de nem jártunk, nem volt kimondva, nem tudok neked még egy esélyt adni – néz rám komolyan – Váá – hajába túr – nem tudok fogalmazni.

- Azt veszem észre – horkanok – Mit csináljuk? Nekem vannak alternatíváim, de kíváncsi vagyok rád is.

- Mit akarok…? – gondolkodva dől el a kanapén. Kezét lelógatja a földre és odébb dob egy szerintem már csak majdnem mászó zoknit.

- Mikor raktál utoljára itt rendet?

- Passz – von vállat és tovább szuggerálja a dohányzó asztalon lévő armageddont.

Én ezt nem bírom tovább! Nevezzenek tisztaság meg rendmániásnak! Akkor se fogok egy ilyen koszfészekben, ilyen fontos dologról beszélni.

Felpattanok és módszeresen kezdem felszedegetni az általam koszosnak vélt ruhákat.

- Mit csinálsz? – hördül fel a második kör szennyes kiebrudalása után.

- Rendet te disznó.

- De hát itt rend van – méltatlankodik. – na jó – nagyot sóhajt – kicsit talán elhanyagoltam a dolgokat.

- Meg magad – azzal az utolsó kupacot is feltornyozom a tustálcában, szennyes kosarat nem találtam.

Próbál segíteni, de inkább csak hátráltat a bicegésével. Hamar elfogadható állapotba hozzuk a kis lyukat. Közben meghallgathatom még kétszer a hattyú halállát Reita módra. Szörnyű, mi lesz itt később?

- Lesz egyáltalán legközelebb? – állok meg egy pillanatra.

- Mi? – huppan le az immár összecsukott kanapéra Reita, majd helyből felszisszen.

- Akarsz tőlem valamit? – vágom a képébe. Ez tényleg szőke, de hogy ennyire.

- Szerintem eléggé kifejező volt, hogy… hogy is mondjam, itt aludtál – zavarban van. Ez is rég volt.

- Akkor mi legyen? – néha papagájnak érzem magam – Akarsz tőlem valamit? Legyünk többek egymásnak, mint szexpartnerek? Akarunk mi egymástól valamit ebben az életben?

Csak rám néz. Ekkor a feje mellet, vagyis mögött lévő kis polcon a zenelejátszó mellet észreveszek egy nagyon ismerős dobozt.

- Ez mi? – hajolok át a dohányzó asztalon, támaszkodom meg a karfán és veszem el a dobozkát.

- Mi?

- Ez – huppanok vissza puffomra.

- Ja, az egy ajándék – nemtörődöm hangneméből arra következtetek, fontos lehet.

- Kinek az ajándéka?

- Egy fontos személynek – felkapom a fejem.

- Kinek? – csikorgom.

Nem felel, néz. Rám néz, de mért néz rám úgy, mint egy hülyére.

- He?

- És még én vagyok a szőke ciklon – morran – Neked te idióta, beképzelt, öntelt vámpír herceg! – most akár meg is sértődhetnék, de a kezembe tartok egy kis dobozt, amiben bármi lehet és… és cseresznye virág van rajta.

- Biztos nem a barátnődé? – kérdezek még azért rá. Már elég régóta rohangálhat vele, elég viharvert.

- Nem – sóhajt – Nekem jelenleg nincs barátnőm, bár ha az akarsz lenni – vállat von.

- Na, álljunk csak meg egy szóra! – háborodom fel.

- Mit se változtat a tényen, hogy az egy ajándék egy számomra fontos személynek, és nem a csomagolás a lényeg, hanem ami benne van – azzal kiveszi a kezemből – de most csak azért se kapod meg – ölt rám nyelvet.

- Ha már ilyen kedves vagy velem, akkor vehetem úgy, hogy kibékültünk?

- Talán – ezek a vállvonogatások az agyamra mennek.

- Újra… illetve, elkezdjük, ezt a valamit, mondjuk kapcsolatként kezelni?

- Kötelékekkel és hofordulós baromságokkal együtt? – húzza a száját.

- Mikre gondolsz?

- Minden csajom eddig azzal nyaggatott, hogy jéé egy hetesek lettünk, jééé egy hónaposak lettünk… ezt nem szívesen játszom és a dátumokkal hadilábon állok.

- Akkor a heti, havi ünnepléseket talán jegeljük – morfondírozok. Mi az, ami még életbevágóan fontos lenne itt lekötni. – Nem akarsz innen kiköltözni?

- Jelenleg nem.

- Miért? Szeretsz ebben a lyukban lenni? Alig férsz el!

- Jó így, még – sejtelmesen elmosolyodik.

- Mi jár abban a hidrogénezett fejedben?

- Ha el is költöznék, akkor már nem egyedül tenném – olyan halkan mondja, hogy csak sejtem, hogy tényleg ezt mondta.

- Ezzel még várjuk – visszakozom. Látom, hogy fáj neki, de még így is fel kell dolgoznunk mind kettőnknek ezt. – Akkor szerintem minden ki van teregetve.

- Ki volt az a nő, akivel láttalak? – hirtelen csattan a kérdés.

- Mikor?

- Előtte dobtál ki a lakásodból.

- Ja, az – felnevetek – csak a húgom volt – legyintek.

- Neked van húgod?

- Van, nem is akármilyen – büszkélkedem – egy idős veled és férfiak bálványa.

- Szerencsés vagy – mosolyog rám keserűen.

Elmosolyodok, tényleg büszke vagyok Lizára, mert gyönyörű nő. Beszélgetésünket Rei gyomorkorgása szakítja félbe.

- Mikor ettél utoljára? - kérdem gyanakodva.

- Nem tudom.

- Hülye. Kapd össze magad, elmegyünk enni.

Feltápászkodik és keres valami felvehető göncöt. Addig én is rendbe szedem magam. Végül csak elindulunk. Egy kis étteremben megreggelizünk. Látszik a basszeroson, hogy nem eszik rendesen.

- Miért csinálod ezt? Miért nem eszel? – töröm meg a csendet.

- A stressz sok mindenre képes.

- Barom, ezt ne csináld. Elvesztettem már egy barátot, nem akarlak téged is.

- Kit veszítettél el?

- A baszerosunkat, Jamine You-t.

Nem felel, csak eszik tovább. Még mindig fáj, de túltettem magam a gyászon. Kaja után közös megegyezéssel sétálunk egyet a közeli parkban. A kellemes idő miatt sok ember van itt. Szülők babakocsival, nagyszülők unokákkal, kocogók, kutyasétáltatók. A gyerekek látványától eszembe jut még egy fontos kérdés, amiről beszélnünk kell, de nem tudom Reita akarja-e.

- Rei, mi lesz a barátnőddel? – kezdem.

- Az a nő nem a barátnőm – mordul fel – Te vagy nekem.

- Akkor úgy kérdezem, mi lesz azzal a nővel?

- Sakura a neve. Mi lenne? Jól el van a faszijával – fintorog keserűen.

Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy lássam, fáj neki. Nem csodálom. Lehet, hogy övé a gyerek, de mindenből kimarad.

- Mi lesz, ha megszületik a gyerek? – kérdezem.

- Nem tudom. Ha az enyém, akkor fizetem a gyerektartást és látni akarom, de az anyját nem. Ha nem tőlem van, akkor nem érdekel a dolog.

- Ha a tied, akkor mi lesz kettőnkkel?

Félek ettől a lehetőségtől, de tudnom kell.

- Szerintem folytathatjuk. Senkinek semmi köze hozzá.

- Azért nem ilyen egyszerű. Egy gyerek nagy felelősség.

- Miből gondolod? – torpan meg – Mit nem mondtál még el? Csak azt ne mond, hogy apa vagy – vált látványosan fehér színt.

- Nem, nem vagyok az – nyugtatom meg azonnal, mielőtt itt esik össze, úgy tántorog – Mint korábban mondtam, de már nem emlékszel rá, van két testvérem. Gyerekkorunkban sokat kellett rájuk vigyáznom.

- Ne beszélj ilyen félreérthetően.

- Te beszélsz? – nevetek és játékosan a hajába túrok.

- Hé – nevetve löki félre a kezem.