Egymás mellett 2: 4. fejezet

4. fejezet:

Ueda pov:

A kanapén ébredek, meglepetten gyűröm lábamhoz a takarót. Kaoru a konyhában ügyködik, és nagyon finom illata van annak, amit csinál. Fájó nyakam masszírozva megyek hozzá.

Meglepi a nagyjából rend. Végül befejezzük a maradékot. Persze még biztosít, hogy nem volt baj jelenlétem a bulin, ő legalábbis örült nekem.

Az egészet meg koronázzuk egy forró kakaóval. Fáradtan ülök a kanapén és válaszolok a kihallgató bizottságnak, hogy is hoztuk össze a dolgot. Nos, fogalmam sincs, mert én csak a legvégén lettem értesítve. Kaoru mosolyog, olyan furcsa még sose láttam ilyen őszintén mosolyogni. Ahogy magához húz és fejem a vállán talál pihenőre, megint felhangzik Toshiya kérdése a fejemben. „Ti együtt vagytok?” jó, lenne tudni. Nem hiszem. Csak lakó társak vagyunk, akik most hulla fáradtan kakaóznak egy kimerítő házibuli és az azutáni takarítás után. Húz a fejem engedek neki és elalszok ott a kanapén Kaoru vállán.

Az ágyamban ébredek telefonom kegyetlen hangjára.

-Igen? – kérdezem rekedten.

-Tat-chan, te még ágyban? – Kazuya hangja meglepett.

-Miért? – reszelős a torkom, krahácsolok, hogy elmúljon.

-Ezek szerint jó volt a buli – magam előtt látom, ahogy mosolyog – Mennyire fáztál meg?

-Elaludtam a nyitott ablak előtt – vallom be.

-Mikor?

-Hajnalban. – kicsit kótyagosan felülök – Ma be kell menni? – ha jól emlékszem, akkor van valami szabi betegség esetére.

-Gyere be szabadságot kérni – válaszolja meg, a ki nem mondott kérdést.

Elköszönünk, és bontjuk a vonalat.

Ráz a hideg, mikor kikelek a takaró alól. Senki nincs itthon. Lehet átaludtam egy egész napot? Nem, nem hiszem. Macskás mozdulattokkal felöltözöm, valószínűleg még a téli kabátot is magamra venném, ha meg találnám ilyen rövid idő alatt.

A céghez bemenni nem is olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem. Körülöttem minden zsong, minden zajos. Nekem fáj ez a sok minden. Szenvedek.

Végre megérkezek fejem búbjáig bebugyolálva, és maszkkal a képemen, mikor Kame meglát a tenyerébe röhög.

-Kösz az együtt érzést – suttogom.

-Mi történt veled Hime-chan? – kérdi Nakamaru.

-Elaludtam a nyitott ablak előtt – felelem az igazságnak megfelelően, és várom a röhögést, érdekes elmarad, rá nézek.

-Nem vagy normális nemsokára megyünk, készülni kéne a koncert sorozatra. – dorgál.

-Te is beteg vagy? – pislogok rá. Homlokráncolást váltok ki belőle, ez nem nyugtat meg.

-Haza megyek, amint beszéltem a menedzserrel.

-Siess, még itt van.

Nagy nehezen megtalálom, látva milyen „remekül” vagyok, haza parancsol, és ágyba küld.

Otthon letusolok hátha enyhül a remegés, de nem akaródzik. Előveszek még egy takarót, hátha attól jobb lesz, és bebújok a tripla meleg ágyikómba. Nyöszörgök kicsit. Teát kellet volna csinálni, ahogy anya szokta, de anyu teájánál nincs jobb. Átfordulok a másik oldalamra, de ott meg hideg az ágy. Szenvedek, nem jó ez így.

Kaoru pov

Ueda szépen elalszik a vállamon. Na, szépen vagyunk. Visszaminősültem párnának? Megiszom a kakaóm, majd úgy döntök, Tatsuyának jobb lenne, ha vízszintesben lenne. Óvatosan felemelem, és átviszem a szobájába.  A végén formába jövök, annyit kell őt cipelni. Erre a gondolatra elmosolyodom. Ágyba dugom, betakarom, majd becsukom magam mögött az ajtót. A dolgozószobába költözöm, és munkához látok. Papírokat olvasok, írok alá, aztán zenét alkotok. Megihletett a tegnapi „erezd el a hajam”. Szöveget is írok. Egészen estig dolgozom. Gyomrom jelzi, enni kéne. Nyújtózom egy nagyot, minden ízületem recseg. Túl nagy a csönd a lakásban. Bekopogok a kölyökhöz, de semmi válasz. Benyitok, még alszik. Nem akarom felébreszteni, így magára hagyom. Eszem pár falatot, majd úgy döntök, nekem is aludni kéne.

Reggel korán megyek, munka van, nincs megállás. Páran utólag gratulálnak nekem, de minden olyan, mint volt. Nem nagy dolog, egy évvel öregebb lettem. Egész nap próbálunk, párszor el kell mennem, beszélni pár emberrel. Délután leülünk átnézni a hivatalos papírokat. Lassan elkezdjük megbeszélni a következő lemez borítóját, dalait, mindenét.

Este otthon némaság fogad.

- Itthon vagy? – kiáltom.

- Szobában – nyöszörög egy gyenge hang.

Az említett helyre megyek. Egy hatalmas kupac alatt fekszik fülig betakarva Tatsuya.

- Nem sülsz meg? – nevetek rajta.

- Baromi vicces – morog sértetten, és a fejére húzza a takarót.

- Mi baj? – lépek mellé.

- Fázom, ráz a hideg, kóvályog fejem – nyüszög.

- Megfáztál?

- Nem tudom – nyafog.

Valami nem stimmel. Nem szokott ennyire nyűgös lenni. Lerántom róla a takarót. Azonnal összegömbölyödik, és nyöszörög. A gyenge fényben is látszik, hogy verejtéktől csillog a bőre. Nagyon ellenkezik, de homlokára teszem a kezem.

- Ne, nagyon hideg vagy – próbál menekülni.

- Te lázas vagy – nyögöm.

Félre löki a kezem, és bebújik a takaró alá. Kimegyek a fürdőbe a lázmérőért. Remélem, csak azért ilyen meleg, mert annyi takaró melegítette. Visszamegyek a szobába, és kisebb küzdelem után lerángatom róla újra a takarót. Sikerül megmérni a testhőmérsékletét, 39C^O fok. Káromkodok egy sort, majd előkapom a telefonom.

- Mi az? – morog Shinya.

- Baj van, át tudnál jönni?

- Mi történt?

- Ueda baromi lázas. Segíts – kérem.

- Máris – bontja a vonalat.

Nem tudok mit tenni, míg várok. Az egyetlen ötletem, hogy főzök egy teát. Mire elkészül a tea, megérkezik a dobos.

- Mi a baj? – kérdi, mikor beengedem.

- Lázas, nem tudom, mit csináljak.

Hümmögve bólint. Megindul a vendégszoba felé. Tatsuya szabályszerűen hisztizik és kalimpál, mikor Shinya hozzáértően ellenőrzi, mennyire súlyos a helyzet.

- Kaoru, hozz hideg vizes rongyot, lázcsillapítót és gyógyteát.

- Oké – eleget teszek kérésének.

Egy törülközőt áztatok hideg vízbe, addig előszedem a kért gyógyszert. Majd visszamegyek a szobába. Shin átveszi tőlem a törülközőt.

- Sajnálom, ez hideg lesz – kér bocsánatot a betegtől.

- Mire készülsz? Ne! – kezd ficánkolni.

Shinya szusszan, majd a kölyök kezét a feje fölött összefogja, és nem engedi. Tatsuya vergődik, de nem tud kiszabadulni. Dobosom szabad kezével a beteg homlokára teszi, közben próbálja csitítani. Nehezen tudom ezt végig nézni. Még sose láttam ilyennek Uedát. Segíteni akarok neki, de tehetetlen vagyok. Ez az egyetlen, amivel segíthetek neki. Most biztos azt gondolja, hogy rosszat akarok neki, pedig nem így van.

- Tudok segíteni? – kérdezem elkínzott hangon.

- Nem igazán, viszont estére itt maradok. Ha rosszabbodik a helyzet, hűtőfürdőre lesz szükség – néz rám – ezt idd meg, és vedd be a gyógyszert – adja át a teát és a bogyót Uedának.

- Hagyj békén – nyöszörgi.

- Ha beveszed és megiszod a teát, békén hagylak.

Tatsuya kelletlenül eleget tesz a dobos kérésének.

- Most már hagyjatok békén, mindketten – magára húzza a takarót.

- Oké – áll fel Shin, és kirángat a szobából.

Leülünk a kanapéra, ő keresztbe teszi a lábait, összefonja a kezeit a mellkasa előtt, és türelmesen vár.

- A buli után, valamikor hajnalban kiült a nyitott ablakba, és elaludt. Órákkal később ébredtem fel, addig jött rá a hideg. Biztos akkor fázott meg.

- Érthető. Mint mondtam, ma itt maradok, aztán holnap reggel meg kell mérni a lázát, aztán lázcsillapító. És persze forró tea, leves, és takaró.

- Kösz Shini, nem sokra mentem volna nélküled. – Félmosolyra húzza száját.

- Neked a munka az életed, ott remekelsz. Túlzás nélkül mondom, hogy páratlan zenész, vezető és barát vagy. De a magánéletben nem vagy nagy szám. Kell melléd valaki, aki gondoskodik rólad.

- Az első állításodban nem vagyok biztos, de a másodikat nem tagadom – ismerem be.

- Ha én mondom ezeket, akkor az úgy van, és komolyan gondolom.

Elmosolyodom, ez Shinya, ami a szívén, az a száján. Hozok neki párnát és takarót, majd lefekszünk aludni.

Itthon ápolom Tatsuyát. Dobosom elintézi a főnököt, és ha kell hívjam fel. Ha nem megy le a láza, hűtőfürdő. Azt nem tudom, hogy oldjam meg.

Nem sokkal a dobos távozása után lakótársam felébred. Nyöszörög, így bemegyek hozzá.

- Hogy vagy? – ülök mellé.

- Forog a szoba – nyöszörög.

Kimegyek, és hozok levest, amit Shini főzött indulás előtt.

- Egyél – ültetem fel.

Lassan kezdi kanalazni, minden falat kínszenvedés neki. Mikor elfogy az étel, megkapja a gyógyszert.

- Próbálj aludni. Ha kell valami, nyöszörögj. Kint leszek a nappaliban – borzolom össze a haját.

- Nem mész dolgozni?

- Nem, itthon maradok veled.

Hálásan mosolyog, majd elalszik. Pár dolgot kihordok a nappaliba, és nekiállok dolgozni. Elég sokat csöng a telefon, sokan nem tudnak élni nélkülem. Mi lenne a bandával, ha nem lennék? Káosz. Mikor végre nem szól az a szar, a laptopot tanulmányozom. Párszor nyöszörög a szoba, azonnal felugrom, és megyek. Ueda nagyon szédül, így eltámogatom a mosdóba, aztán vissza. Ha már ébren van, megmérem a lázát. Még mindig elég magas. Eszik pár falatot, majd újabb gyógyszerek. Fogalmam sincs mit kéne tenni, vagy, hogy amit teszek az jó-e. A francba, nem vagyok Shinya! Ő tudja, mit kell ilyenkor tenni, én nem.

- Jobban vagy? – kérdezem.

- Kicsit – krákog – Kérek szépen teát – pislog láztól csillogó szemeivel.

- Persze – ugrom fel.

Shinya-féle gyógyteát kap. Fintorogva kortyolja, biztos borzalmas íze van.

Az egész nap így telik. Estefelé csöngetnek. Ki a fene az? Nem várok senkit. Mikor kinyitom az ajtót, meglepődök. Nem igazán tudom beazonosítani ki ez a srác, de láttam már párszor.

- Jó estét, Kamenashi Kazuya vagyok, Ueda barátja – hajol meg.

- Igen, emlékszem – világosodom meg.

- Aggódtam Tatsuyáért, ezért jöttem. Megengedi, hogy bejöjjek?

- Gyere, de nem tudom ébren van-e.

Míg leveszi a cipőjét, bezárom az ajtót. Nem tudok mit kezdeni ezzel a fickóval. Halkan benyitok a beteghez, épp ébredezik.

- Vendéged van – mosolygok rá.

- Ki?

Félre állok az ajtóból, hogy a másik táncos palánta bemenjen. Míg ők elvannak, kézbe veszem gitárom, és elkezdek pengetni. Volt pár ötletem, amit ki is próbálok. Egész jó, használható anyag.

Csak arra figyelek fel, hogy Kazuya előttem toporog. Leveszem a fülhallgatót, és érdeklődve pillantok rá.

- Mennék, nem akarok tovább zavarni. Niikura-san, arról lehetne esetleg szó, hogy holnap reggel átjöjjek?

- Miért?

- A barátom, és aggódom érte.

Elszántan és őszintén csillog a szeme. Elgondolkodva piszkálom a szakállam. Holnap be kell mennem, de nem akarom egyedül hagyni a kölyköt. Ha ez a srác átjön, akkor Tatsuya nem lesz egyedül.

- Rendben – gondolkodom el – Mikor?

- Mondjuk nyolc óra?

- Oké - lefirkálom a számom egy papír fecnire – ez a számom, ha bármi van, hívj majd fel.

- Rendben, van még valami, amit tudnom kell?

- Csak amit eddig is tudsz. Tabu a hálóm és a dolgozószoba.

- Értem, és köszönöm. Jó éjt – felállok, és kiengedem.

Beszáll a kocsiba, és elmegy. Megvárom míg elhajt a kocsival. Örülök, hogy ilyen jó barátai vannak. Megdörzsölöm a szemem és bezárom az ajtót. Elpakolok a nappaliból, megvacsoráztatom Uedát, aztán én is eszem pár falaltot. Indulnék a szobám felé, hogy lefeküdjek aludni, de egy gyenge hang megállít.

- Kaoru, itt vagy még?

- Igen, mit szeretnél? – állok meg az ajtónál.

- Itt maradnál velem? Nem akarok egyedül lenni.

Meglep a kérése, de olyan kiskutya szemekkel néz, hogy nem tudok nem-et mondani. Odébb mászik, hogy elférjek mellette. Alig helyezkedem el, hozzám bújik, és azonnal elalszik. Sokáig nem jön álom a szememre, kattog az agyam. Nem igazán értem a helyzetet. Beteg, és ezért bújik annyira? Lehet.

Ueda pov:

Kazuya reggel rám rontja az ajtót. Álmos vagyok, és mindenem fáj, mikor kirángat az ágyból. Elküld fürdeni, csak azért teszem meg, amit mond, mert fáradt vagyok ellenkezni. Már tisztán kerülök ágyba, és csodálkozva veszem tudomásul, Kazuya kicserélte az ágyneműt.

-Ne a baciijaidban fetrengj – mosolyog rám.

-Kösz – köhögve fordulok el tőle.

-Rendesen elintézted magad – megsimogatja a fejem.

-Hát nem így képzeltem el egy születésnapi bulit.

-Miért?

-Sokan voltak, sokat ittak. Csodálom, hogy nem IHB-buli lett belőle, annyi alkohol fogyott.

-Lehet, ők már rendesen hozzá vannak szokva – neveti el.

-Az egy dolog – legyintek.

-Hogy van az étvágyad?

-Nem jól.

-Pedig enned kéne – feltápászkodik – A lakótársad napi parancsba adta, hogy etesselek meg, és tömjelek degeszre, mert a gyógyszer nem hat, ha nincs benned semmi.

Hagyom, hogy elfoglalja a konyhát; hagyom, hogy hozzon nekem levest, azt is; hagyom neki, hogy belém diktáljon minden falatot. Jönnek a gyógyszerek, néha nem tudom eldönteni, hogy kitalálta ki ezeket a tablettákat, de nem az én torkomnak vannak kifejlesztve.

-És mivel ilyen jófiú voltál, hoztam neked meglepetést – mint a jó kutyáknak megveregeti sajgó buksim, és elő horgász a táskájából egy filmet. A szemem elkerekedik.

-De Kame, te ezt még csak nem is szereted – csodálkozom.

-Nem – felnevet – De te nagyon is – azzal megy a nappaliba, hogy betegye a lejátszóba. – Ha nem sietsz és hurcolkodsz ki a dunyháiddal, lemaradsz az elejéről.

Összekapom magam, és kievickélek a nappaliba. Megnézzük a filmet, de a hátam fájdogál, nem szeretem, mert az azt jelenti, hogy valami szövődményes cuccot sikerült begyűjtenem.

-El kéne menned orvoshoz is – szólal meg nagy sokára Kazuya.

-Minek? – sóhajtok lemondóan.

-Fáj a hátad, lehet, tüdőgyulladást szedtél be.

-Meglehet – vállat vonok – De nem ment fel az alól, hogy a menedzser megeszi a fejem, ha nem dolgozom.

-De ha beteg vagy.

-Jó elmegyek orvhoz, de eljössz velem – döntök végül.

-Rendben akkor lassan szedd össze magad – már pattan és pakol is.

-Ilyen gyorsan?

-Minél előbb annál jobb. – érvel, és sajnos igazat kell neki adjak.

Az orvos a legrosszabbat mondja, tüdőgyulladás, remek. Pihennem kell, meg mindenféle gyógyszert irat fel velem, és persze a meleg takarót se feledjem el.

Kazuyával megyünk patikába, rengeteg mindent megvetet velem, hogy az is jól jön, vitaminok, meg a rendes gyógyszerek, antibiotikum, meg fájdalomcsillapító, csak hogy ne unjam el a hatalmas tablettákat.

Otthon megint ágyba dug.

-Azért már jobb a színed – simogatja meg még a fejem.

-Igyekszem nem hátráltatni a bandát – somolygok, de a beszéd fájdalmas dolog.

Kaoru hazajön, és kikérdezi Kamét, hogy mi mindent csináltunk, hümmög az orvos diagnosztizálásán. Majd rám néz, hoz teát és hagy pihenni.

Se veled se nélküled 4. fejezet

4. fejezet

Reita pov:

Hazamegyek, már túl vagyok egy veszekedésen a menedzserrel és egy összeszólalkozáson Rukival. Most már csak Sakurához szeretnék bújni.

-Szia kicsim – köszönök neki, és meg akarom csókolni. Elhajol és eltol magától.

-Elköltözöm, és nem akarlak látni – közli mindezt úgy, hogy rajtam még kabát bakancs van. Még haza se érkeztem.

-Tessék? – pislogok.

-Elegem van ebből az életformából, emlékszel mikor vittél utoljára vacsorázni? Vagy mikor vettél nekem utoljára bármit is?

Döbbenten pislogok, de hisz nem is olyan rég, pont az évfordulónkon vittem egy puccos étterembe ahhoz képest, hogy én egy otthoni gyertyafényesnek jobban örültem volna. És alig egy hete vettem meg neki egy ruhát, amit kinézett magának. És még mindig itt lapul a zsebembe a kis doboz.

-Sakura – nyögöm ki nagy nehezen.

-Viszlát – azzal fel veszi a táskáját bele bújik cipőkéjébe.

-Várj, ezt nem értem, kérlek, magyarázd el – esdeklek.

-Nem érdekelsz Reita, már nem tudom ki vagy. Hol van az a srác, akit meg ismertem? Akivel jó volt az ágyban, aki férfi volt és nem egy ilyen papucs – lefitymálóan végig néz rajtam, majd felhúzott orral távozik. Döbbenten állok az előszobában. És nem értem a dolgokat.

Beljebb óvakodom és a lakás már félig üres, csak az én ruháim vannak szanaszét dobálva. Minden feltúrva, a gitár cuccaim a sarokba hányva, nem kis érték van oda dobálva. Mindent elvitt.

Döbbenten ülök a sarkamra. Most mit csináljak? A barátnőm elhagyott a srácok most haragszanak rám. Azt hiszem most Ruru módszeréhez folyamodok. Nagyjából helyre és rendbe rakom a lakást.

-Lehet vennem kéne egy házi állatot, az legalább a kaja miatt kötődne hozzám. – jegyzem meg keserűen.

Valószínűleg igaza volt Aoinak, minket csak a pénzünk és a hírnevünk miatt keresnek meg. Ezért nem szóltam Sakuráról, nem akartam bemutatni a srácoknak. Szerettem volna külön választani a magán életemet a zenekartól. Nem sikerült.

Beülök kedvenc kocsmámba, ott talán békésebb, mint a lakás némasága. A pultos ismerősként üdvözöl egyelőre még csak sörrel indítok.

Keserűek a gondolataim, ahogy italom is az.

-Miért nem kíváncsi senki Suzuki Akirára? – teszem fel a nagy kérdést.

-Talán mert senkinek nem mutatod meg – ül le velem szembe egy ismerős alak.

-Hát te? – kérdezem, talán túl barátságosan is, mert nem akaródzik felállni és elmenni. Végül is nem bánom társaságát, legalább nem vagyok egyedül, még akkor is, ha ő ül itt velem.

A poharak gyorsan fogynak egymásutánban, de a nyelvem csak nem ered meg. Inkább hagyom, hogy ő beszéljen, mesél a bandáról, mesél a tagokról, jó hallgatni valaki más bajait és egy kicsit nem a sajátjaimmal törődni.

-Lassan haza kéne menned – veti fel – Nem várnak otthon?

Vidám válaszom azonnal visszanyelem. Nem, nem várnak otthon. Keserűen lehajtom a fejem és megrázom. Uh, ezt nem kellet volna, összekavarodnak a dolgok.

-Gyere, elviszlek egy darabon.

-Kösz – motyogom és hagyom, hogy segítsen, valószínűleg a saját lábam nem bírna el.

Lehet rosszul gondoltam, és Kamijo se olyan selyemfiú, mint amilyennek látszik. És lehet még jó fej is, annak ellenére, hogy egy beképzelt bunkónak tűnik. Így, hogy megvetettem magamba ezt a kérdést, zuhany alá kerülök, ami fog vacogtatóan hideg. Mi van, már megint elzárták a meleg vizet? Passz hogy kerültem utána be az ágyamba, de végre a pihe puha ágyikómban vagyok.

Azt hiszem túl sokat ittam. Jóleső üresség hamar magába burkol.

Kamijo pov:

Nincs is jobb, mint egy fárasztó nap után leülni egy sörhöz. Ahogy a helyet keresek magamnak, megpillantok egy ismerőst. Valami nagy bánata lehet, szinte végig nyúlik az asztalon.

- Miért nem kíváncsi senki Suzuki Akirára? – motyogja.

- Talán, mert senkinek nem mutatod meg – ülök le vele szembe.

- Hát te? – most valahogy más a hangja, de ezt betudom az alkoholnak.

Már jó ideje itt ülhet, nyílván nem szomjas.

- Ha csak egy valamit mutatsz, a többi nem fog érdekelni senkit. Te csak Reitát mutatod meg az embereknek, ezért soknak meg se fordul a fejében, hogy Akira milyen lehet. De ez sajnos nem csak nálatok van így, hanem minden bandánál.

- Nem értem.

- Mi nem használunk művésznevet, mi nagyjából önmagunkat adjuk. Az elején így volt, de a rajongóknak nem ez kellett, így mi is játszunk. Sok embert nem érdekel, hogy Yuki egy koncerten miért nem volt a toppon, miért hibázott többször is. Betudták annak, hogy rossznapja volt, pedig közel sem ez volt a helyzet. Mikor Hizaki nem tudja a maximumot hozni, mert majd összeesik a fáradtságtól, azt is elkönyvelik a „rossz napja van” kategóriába. Teruval ugyan ez, ahogy velem is. Egyszer torokgyulladással kellett végig csinálnom egy koncertet és a kritikusok semmivel sem foglalkozva lehúzták az egész fellépést. Mi és a főnök tudta, hogy mi a helyzet, mi van a színfalak mögött és ez a lényeg.

Nem azt mondom, hogy a rajongók leszarják, hogy mi van velünk, de nem értik meg. Nem érzik azt, amit mi. A nyomást, a hajtást, fogalmuk sincs, miken megyünk keresztül. Abba nem gondolnak bele, hogy az ő kedvükért és a zenéért mindenről lemondunk, ami igazán fontos egy embernek. Nem lehet igazi magánéletünk és családunk, mert képtelenek vagyunk annyi időt a szeretteinkkel tölteni, amennyit akarunk és amennyit a másik fél akar. Yukit éppen ezért a menyasszonya el akarta hagyni, de valahogy kibékültek. Terunak a családjával volt valami, ami miatt nem tudott a zenére koncentrálni. Hizaki szóló zenekarban is zenél a Versailles mellett. Az embereket csak az érdekli, hogy mikor lesz a koncert, az új album, új klip, de az nem, hogy milyen árat fizetünk a szórakoztatásukért. Ez szomorú. Nem lehet kapcsolatunk senkivel, mert nem tudni, hogy akivel együtt vagyunk az szeret-e minket vagy csak a pénz és a hírnév érdekli. A mi szívünk elsősorban a zenéé és ezt sokan nem képesek megérteni.

- És veled mi a helyzet?

- Velem? Én is csalódtam már az emberekben. Talán egy éve egy új banda jött a kiadónkhoz és összehaverkodtunk velük. Nem sokkal ez után kiderült, hogy az énekes csak azért akart velünk lenni, mert általunk akart a csúcsra törni. És mikor ezzel szembesítettük, nagyot nézett, mert azt hitte, nem derül ki. Egy szart nem. Előbb utóbb minden kiderül. Fogalmazzunk úgy, hogy már nem sokáig dolgoztak nálunk.

- Ismerős.

- Te jártál így?

Fúj egyet és inkább italának szenteli a figyelmét. Valami nagy gebasz lehet, ha ennyire a padlóra küldte. Ha jól emlékszem, Ruki azt mondta, hogy Rei egy kemény macsó. Talán így van, talán nem. Talán az egész Gaze olyan, mint Ruki. Ő sem önmagát adja a színpadon és a kamerák előtt. Láttam az igazi, pirulós Takanorit. Szöges ellentéte Rukinak. Könnyen lehet, hogy Reitával is ez a helyzet. Mikor korábban beszéltem vele, a bunkó és macsó Reita volt, akkor most, aki itt ül velem szemben, az Akira? Reita mindjárt lefolyik az asztalról, olyan részeg. Biztos semmit sem fogott fel abból, amit mondtam, de jólesett kibeszélni.

- Lassan menned kéne. Nem várnak haza? – kérdezem.

Mondana valamit, de inkább hívja a pincért, hogy fizetne. Pár perc múlva megjelenik a srác és mondja az összeget. Én is fizetek. Rei kotorászik a tárcájában és egy papírfecnit nyújt a pincérnek.

- Reita, az egy bevásárló lista – figyelmeztetem.

Megint matat és most egy korábbi számlával akar fizetni. Ez így nem lesz jó.

- Add ide, fizetek – nyújtom felé a kezem.

Szó nélkül megkapom a tárcáját és végre a pincér is megkapja az italok árát. Elhúzom a szám, így nem engedhetem el a srácot. Lépni nem bír. Karjaira támasztja a fejét és szuszog. Előkeresem a személyiét és megnézem, hol lakik. Szerencsére csak pár utca. Felhúzom a székből és botladozva elindulunk a lakása felé. Nagyjából a járda széle és a házak fala között tántorgunk. Könnyebb irányítani Reit, mint gondoltam. Olyan súlyban lehet, mint Hizaki, akit könnyen felkapok. Addig nincs baj, amíg nem akar hasra esni a saját lábában. Már épp kezdem azt fontolgatni, hogy az ölemben viszem hazáig, mikor megérkezünk.

- Rei, ha még magadnál vagy, mond meg hol a lakás kulcsod – nézek rá.

Nem mond semmit, csak elkezd horkolni. Ilyen nincs, eszem megáll. Na jó, egyik kezemmel megtartom, míg szabad kezemmel átkutatom elől a zsebeit. Remélem, itt van. Nincs szerencsém, de nem engedhetem el, mert alszik.

- Ha most rögtön nem térsz magadhoz, nem állok jót magamért – modulok rá.

Párszor megütögetem az arcát, mire feléled. Nekilököm a kapunak, aminek neki támaszkodik. Én a csípőjénél tartom, nehogy eldőljön, úgy imbolyog. Naná, hogy a farzsebében tartja. Csak azért imádkozom, nehogy valaki meglásson minket, mert azt már holnap a címlapokon látjuk. Ezt egyik kiadó se tudná elsimítani, nem kell nekünk a botrány. Valahogy beügyeskedem magunkat a lépcsőházba és a postaládákon szereplő nevek között keresem ennek a hülyének a lakását. Végre meg van, már csak a liftet kéne megtalálni.

- Lift? – kérdem és jobb híján oldalába mélyesztem körmeimet.

Felszisszen, de legalább felébred.

- Arra – mutat előre.

De jó, ennyi erővel oldalra is mutathatott volna, mert nem látszik semmi, olyan sötét van. Kis vakoskodás után végre megvan a felvonó és végre elindulunk felfelé. Míg azt hittem, hogy csak pár sörre ugrom be a kocsmába. Ennyit a nyugis estéről. Végre megérkezünk, és megint ráncigálhatom a basszerost. Oldalába mélyesztem körmeimet, megint felébred. Egy kézzel nem tudom kinyit az ajtót, így Reit a falnak támasztom, és rongybaba módjára csúszik le a földre.

- Te, keljél fel! – kapok utána, de így nem tudom kinyitni az ajtót.

Egy sor szentségelés után, inkább kinyitom az ajtót és utána jöhet a nagyobb feladat: feléleszteni ezt a valamit, ami jelenleg nem lehet basszerosnak hívni, de még zenésznek sem, ahogy embernek se. Jelenleg nem több egy szobanövénynél. Él, lélegzik, és hogy helyváltoztatásra képes legyen, kell valaki – jelen esetben én – aki arrébb taszigálja.

- Ha nem emlékszel semmire, én esküszöm, megöllek – morgom és becibálom a lakásba.

Most ami kell neki, az egy fürdő. Na jó, és az hol van? Felkapcsolok pár villanyt, és sorra nyitok be az ajtókon. Viszonylag hamar sikerül megtalálni a fürdőt és most jön a következő feladat: meg kéne fürdetni. Komolyan olyan érzésem támad, mintha az anyja lennék, aki megfürdeti kisbaba fiát. Megáll az eszem. Valahogy sikerül a fürdőig elvonszolnom és elkezdem vetkőztetni. Ha ezt megtudja, tuti kiherél. Ahogy megszabadítom fölösleges ruhadarabjaitól, szabályosan eláll a lélegzetem. Szépen kidolgozott izmok, karcsú test és sápadt bőr. Nagyon szép látvány. Talán jobb teste van, mint Rukinak. Próbálom nem rajta legeltetni a szemem, mert abból nem sok jó sülne ki. Eddig oké, de hogyan tovább? Ha beállítom a zuhany alá, nem áll meg a lábán, de nem állhatok be vele, mert tiszta víz leszek. Azt mégse kéne. Fintorogva alsóig vetkőzöm és megint felrángatom a szöszit. Nem tudom hogyan, de sikerül betuszkolni a tus alá és megengedni a hideg vizet. Ahogy végignézek formás izmain, széles és izmos hátán… érzem, hogy a vérem a lehető legrosszabb helyre áramlik.

- Rei, ugye nem vagy magadnál? – remélem, már alszik.

Hülye ötlet, de remélem így van.

- Ez hideg – vacog.

Na ne! Most tényleg eldobom az agyam! Akkor alszik mikor nem kéne, de mikor kell, akkor baszik azt tenni. A hideg víztől megrázkódik és libabőrös lesz. Zihálva próbál józanodni. Legnagyobb bánatomra rég voltam Rukival és itt nyöszörög előttem Reita, mintha… mintha… na ne, már megint a fantáziám. Szinte látom magam előtt, ahogy a basszeros nem a hidegvíztől, hanem a kéjtől nyög alattam és könyörög, hogy dugjam meg. Megpróbálja ellökni magát a faltól, amivel csak azt éri el, hogy hozzám simul, amivel még jobban növeli bennem a vágyat. Ha így folytatja, leszarom, hogy részeg és nem is ismerem, itt helyben megrakom.

- Nem mész sehova, itt maradsz – döntöm a falnak.

- De fázom – és hozzám bújik.

Baszd meg Reita! Ez a hála, amiért hazahozlak? Segítek neked, erre te megkínzol? Menj a picsába, de rakéta sebességgel. A basszeros megtántorodik és ismét a falnak dől, csak magával ránt engem is.

- Rei, engedj, vagy olyat teszek, amit később mindketten megbánnánk – suttogom elfúló hangon a fülébe.

Értetlenül pillant rám. Nem ért semmit, de addig jó nekem. Ez így nem mehet tovább. Elzárom a csapot és egy törülközővel megpróbálom megszárítani Reit. Szerencsére már kezd magához térni, így már viszonylagosan stabilan áll. Betántorgunk a hálóba és lefektetem az ágyra. Igyekszem nem őt bámulni. Mázlira a földön hever egy melegítőgatya, amit rá tudok adni. Ráterítek egy pokrócot és megyek vissza a fürdőbe a ruháimért. Felöltözöm, és már mennék, mikor megtorpanok a nappaliban. Végig nézek a helyiségen és elhúzom a szám. Oké, hogy egy férfi lakik itt, de itt még ahhoz képest is túl nagy a disznóól. Nem hiszem, hogy Rei ilyen rendetlen lenne. Nem, itt valami más van. Mintha feltúrták volna. A kanapé előtti kis asztalhoz lépek és találok egy eltépett fényképet, amin Rei van egy mosolygó hullámos hajú lányt ölelget. Biztos a barátnője… volt. Szóval ezért volt ez az egész. Szegény srác.

- Nem hiába, a nőkben nem lehet bízni – sóhajtom és megcsóválom a fejem.

Erős srác, majd feláll, és tovább megy. Ha egyedül nem megy, a társaira támaszkodhat. Csak rá kell jönnie, hogy nem, baj, ha segítséget kér. Mert van, aki segít, mindig van segítség. Nincs értelme tovább maradni, így is majd meg fagyok, mert vizes az alsóm. Nem kéne megfázni. Bezárom az ajtót és elindulok végre haza. Igazán rám fér már a pihenés. Elfáradtam. Reita miatt nem kell aggódni, kialussza magát és semmire sem fog emlékezni. Legalábbis remélem.

Se veled se nélküled 3. fejezet

Reita pov:

Ruki már megint a telefonján csücsül. Ez nem jelenet jót főleg, hogy Kamijoval beszél. Sakurát három napja nem láttam már. Ma este akartam vacsorázni vinni. Erre mozizunk. Lehet mivel nem láttam csak telefonon beszéltünk most is jól érezhettem magam. Végszóra megrezzen a telefonom.

-Igen? – szólok bele telefonomba.

-Szia kicsim – kuncog Sakura a készülékbe.

-Mond – nógatom.

-Ma este azt hiszem, nem leszek beszámítható – zajokat hallok a háttérből. Hisz még csak délután van, máris bulizik?

-Ezek szerint arrafelé már party time van.

-Igen – háttérből szólongatják, válaszol is, de nem értem teljesen, lehet befogta a mikrofont.

Mindig is tudtam, hogy bulizós, hisz egy bárban szedtem fel aztán egymás mellet maradtunk hosszabb ideig. Valószínűleg a baráti körével inkább bulizik. Nem mozgunk egy csapatban, és egy szinten. Már annyira lenyugodtam, hogy ne menjek fejjel a falnak és ne minden estémet egy bárban töltsem. Most csak a haverokkal megyek el inni és ritkábban, mert a munka lett az életem.

-Oké fiúk, holnap ugye mindannyian rá értek! – rikkantja Ruki. Ha nem beleegyezően bólogatunk, csúnyán néz és hisztizik. Hát marad a bólogatás.

-Akkor aznap estére ne akarjatok semmit – dörzsöli össze a tenyerét. Rosszat is sejthetnék, de minek?

Ráérek akkor ezen agyalni, ha már a hideg ágyban fekszem egyedül és azon gondolkodom vajon Sakura mikor jelenik meg a következő magazinban.

Hiába szeretnék túlesni mindenen, nem megy ilyen gyorsan. A percek csigalassúsággal telnek. Nagyon nehezen akar délután lenni.

-Gyerünk srácok, mintha élnétek – nyaggat mindenkit Ruki. Mint aki duracel elemet reggelizet. Mindenkinek megy, csak én vagyok ilyen fáradt.

-Rossz estéd volt Reita?

-Nem fárasztottak ki, ha ez érdekel – morgom.

Csak nevetnek, tovább lépnek a dolgon szerencsére. Nem akarom, hogy a szerencsétlen estémen röhögjenek.

Végre eljön a délután ideje. Megyünk a beképzelt vámpírjához.

Kocsiba vágjuk magunkat és Uruha vezet. Bár nem tudom miért, hisz ő fog a legtöbbet inni.

Megérkezünk a sokemeletes házhoz. Hiába csengetünk semmi. Befut Yuki, de még ő is hiába nyomogatja a gombot, nem ér el vele semmit. Mire ide ér a többi bandatag, már elég idegbajos a társaság.

Ruki telefonál, majd elővarázsol egy kulcsot és már be is jutunk a lakásba.

Még sose jártam Kamijonál, de valahogy kinéztem belőle ezt a rendet és eleganciát. Katonás rendbe van minden. Ruki olyan, mintha nem is vendégségbe jönne, hellyel kínál minket, még a Versaillesesek is meghökkennek rajta. Jómagam elfészkelődök az egyik kényelmesnek tűnő fotelban.

Figyelem a többiek tevékenykedését. Fáradt is vagyok, meg nyugtalan. Az oké, hogy a tulaj előtt hülyéskedünk, de így, hogy nincs itt, nem annyira élvezetes, mert szeretem látni a reakciókat is. Ruki a sarokban álló gitárhoz ront és magáévá teszi, na, nem úgy, mint Uruháét szokta, csak egyszerűen leül velem szemben és pengeti. Szépen szól.

-Énekelni is fogsz? – kérdezem fél mosollyal a fejemen.

-Miért is ne – von vállat, és elkezd dúdolni.

Lassan kezdem unni a helyzetet. Mikor végre megérkezik a selyem vámpír. Csapzottan és kicsit kifulladva. Tehát sietett, de mentségére legyen szólva, hozott iható dolgokat.

Kamijo pov:

Meg lett beszélve, hogy ma este mozizás nálam. Jönnek Rukiék, meg persze az én bandám. Ez még nem lenne baj, mert takarítottam és rend is van, de az már nem oké, hogy viharban kell elmennem piát venni, mert ismerem a srácokat annyira, hogy tudjam, szeretnek inni. A chibi is felhívta erre a figyelmem, hogy ez rájuk is igaz. És amilyen szerencsém van, „kicsit” beállt a forgalom az eső miatt, nekem meg már otthon kéne lennem, mert mindjárt jönnek. Végszóra megszólal a telefonom.

- Elaludtál, vagy mi van? Már egy ideje csengetünk hozzád – morog Ruki.

- A helyzet az, hogy elakadtam a dugóban, de már nem vagyok messze. Addig menjetek be.

- Jól van –bontja a vonalat.

Oké, már ott vannak. Ez ciki. Negyed óra múlva végre megállok a kapu előtt és leállítom a kocsit. Már csak a piát kell felvinni. Remélem a fiúk nem szedték szét a lakásom. A lakásba érve, hallom, hogy valaki zenél. Ezek hoztak gitárt? Ennyire munkamániások nem lehetnek. Ez a gitárhang….

- Aki hozzáér a gitáromhoz, azt elevenen megnyúzom! – kiáltom és megyek a nappaliba.

- Még engem is? – néz ártatlanul Ruki, kezében egy gyönyörű fekete gitárral, amire folyó vért festetek mintaként.

- Nem, téged csak megkínozlak, és ha jófiú voltál, talán elengedlek – mosolygok ravaszul.

- Nem is tudtam, hogy tudsz gitározni – néz nagyot Uruha.

- Pedig tud, és szépen zongorázik – bólogat Teru.

- Mi tartott eddig? – kérdi Kai.

- Ez – mutatom fel az üvegekkel teli szatyrokat.

- De jó – szeri meg Uruha.

- Mit nézünk? – ül le Aoi a fotelba.

- Vámpír horror – mutatja fel a DVD-t Hizaki.

- Biztos jó ötlet megnézni Kamijo rokonságának megölését? – kérdi óvatosan Yuki.

- Azok nem igazi vámpírok. Csak gyenge utánzataim – vigyorgok önelégülten.

A reakciók igen változatosak. Valaki mosolyog, más a fejét csóválja, a többi szimplán hülyének néz. Mindenki oda ül, ahol van hely, míg a metál hercegnő elindítja a filmet. Teljes a sötétség, csak a TV villódzik, a mennydörgés és villámlás remek hangulatot teremt. Közös megegyezés alapján végig nézzünk mind a három Penge filmet. A második közepén kimegyek, hogy hozzak még valami piát. Visszaérve látom, hogy Ruki nagyon elmélyülten figyeli a vérontást. Ördögien elmosolyodok és halkan mögé lépek. Lassan a nyakához hajolok és finoman ráharapok az érzékeny bőrre. A chibi méretét meghazudtoló magasságba ugrik és felvisít. Éles hangja sérti a fülem, a többiek is ugranak egyet ijedtükben.

- Mi a jó büdös francot csinálsz Ruki?! Meg akarsz ölni minket? – hördül Reita.

Én a kanapé támlájára támaszkodom és röhögök.

- Barom! – kiált rám Ruki – Ezt még megbánod – fenyeget.

- Arra kíváncsi vagyok.

- Na, kuss és nézzük tovább – tesz rendet dobosom.

Kuncogva ülök vissza helyemre Ruki és Aoi közé. A pöttöm tarkón csap és nagyon csúnyán néz rám.

Reita pov:

Miután lehiggad a banda és folytatjuk a filmet, kezdek fáradni. Laposakat pislogva próbálok ébren maradni. Hiába érdekes a film, hiába látom feszülni a nadrágot a selyemvámpír combján, hiába érzem hogy ez egyre jobban fusztrál, a fotel túl kényelmes.

Lehet be aludtam, mert a film végére ébredek fel, hogy fel kapcsolódik a lámpa. Azt hiszem még egyszer meg kell majd néznem hogy tudjam miről szólt.

-Azt hiszem ideje haza menni – nyújtózok egy nagyot.

Egyetértő morgásokat kapok válaszul.

Reggel nagy meglepetésemre Sakura mellettem van, mikor fel kelek. A következő meglepetés a konyhában ér van reggeli készítve nekem.

Legnagyobb, pedig a cégnél ér mikor Saga jön szembe, és velem akar beszélni.

-Segíts már egy kicsit – morog.

-Miben tudok? – vágom zsebre a kezem.

-Naoval most lehet bírni, ez oké, de ott van Pon – itt nagyot sóhajt.

-Ehhez nekem mi közöm?

-Az énekesed Ruki – itt félszegen vakargatni kezdi a tarkóját.

-Küld fel a próbaterembe ma délután, elintézem, hogy ne működjön a lift és fáj a lábad ugye? – értetlenül néz rám. Erre kihasználva az acélbetétes bakancs csodáit kedvesen sípcsonton csapom.

-Ha nyoma marad – nyögi fel és oda kap.

-Kapsz majd feketenadályt – veregetem meg a vállát – Az egyik erősítőd nálam maradt – azzal ott hagyom.

Hogy intézzem el, hogy a lift ne működjön? Egyszerű lent kell tartani a földszinten… szereznem kell egy fém csövet ennyi.

Ha ez se jön be akkor nem tudom mi lesz. Hiroto tényleg szerelmes abba a szerencsétlenbe. Bár ne láttam volna a tegnapit. Annyira sajnálom a kis gitárost. Muszáj lépni itt valamit.

Egész nap figyelem az énekest.

-Mi az Rei? – áll meg mellettem Aoi cigivel a kezében.

-Délután bent kéne hagyni Rukit egyedül.

-Ez megint olyan, amiről nem akarok tudni?

-Nem, ez olyan, amiben segítened kell – kacsintok rá.

-Szóval megint kerítőnősködsz?

-Ha ők nem veszik észre – vonok vállat.

-Nem fogjuk ezt könnyen megúszni.

-Nem baj csak segíts.

-Oké nemsokára bedobom a szövegrészt az le fogja foglalni.

-Akkor hivom az illetékest.

Legyint és megy vissza. Én meg tárcsázom Sagat.

-A terv a helyén nemsokára nem fog működni a lift. Készülj.

-Csörrenj, ha elmész.

-Oké.

Bontom a vonalat. Nagy levegő és vissza a terembe. A várt látvány fogad. Ruki nyammog a szövegen, amit Aoi dugott az orra alá, a többiek készülnek.

-Menyetek előre – küldöm őket.

-Viszlát holnap – int búcsút Kai.

Uruha értetlenül pislog, ahogy Aoi kitolja őt is a próbateremből.

Még a gitáros után bólintok.

-El leszel? – kérdezem még Rukit.

-Persze, persze – int és már nem is figyel rám.

Kilépek a teremből, tárcsázom Sagat, várok hogy kettőt csengjen és kinyomom.

Az ott felejtett tisztító kocsiról lenyúlok egy fémnyelű seprűt. Azt hiszem ez meg teszi. Belépek a liftbe. Le a kocsi szinte. Ott kitámasztom a lift ajtót. És ezzel kész is vagyok.

-Ezt mért kellet? – kérdi mögöttem Ruru.

-Hogy két értékes zenész ne ölje meg magát – vonok vállat.

-Meddig akarod lent tartani a liftet?

-Addig, amíg Saga nem hív.

Viszont a basszeros sokáig nem hív. Inkább haza megyek. Már a kocsimba ülök mikor feltűnik a lépcső felől.

-Rei várj! – kiált és hozzám biceg.

-Haza viszel? – pislog nagyot.

-Persze – vonok vállat.

-Akkor esetleg azt a nadályizét is oda adod?

-Ott van a kesztyűtartóba – intek a műszerfal felé. – Hogy ment?

-Nem tudom, nem jött vissza azóta Pon.

-Ezek szerint el vannak? – nyugtázom és Saga házához vezető útra kanyarodok.

Az akció sikeresnek bizonyul. Ruki boldog. Saga meg örömtáncot járt nekem, mikor Nao meg dicsérte Pont, hogy végre lehet vele dolgozni. Persze az énekes sem tökéletes. Egyik nap nagyon lógó orral jön be. Aztán megint vidul. Néha szeretem ezt a kettőségét, néha meg nem értem.

Kamijo pov:

Végre egy nyugodt este. Csak azt nem tudom, mit kezdjek magammal. A vacsora megvolt, kocsmába menni nincs kedvem, egyedül amúgy is unalmas. A TV-ben sincs semmi normális műsor, dalt vagy zenét se tudok írni, mert nincs ihlet. Aludni még nem akarok, korán van.

- Unatkozooom… - morgom és elnyúlok a kanapén.

Alig ér fejem a párnára, kopognak. Felugrom és ajtót nyitok.

- Szia Ruki – mosolygom a pöttömre.

- Szia, nem zavarok? – kérdi bátortalanul.

Jaj, de aranyos ilyenkor.

- Dehogy, gyere be – tárom ki az ajtót.

Kicsit furcsa, hogy kopog, mert ha jól emlékszem, még mindig van kulcsa a lakásomhoz. Míg bemegy a nappaliba és leül a fotelba, hozok két sört. Az egyik üveget átnyújtom neki.

- Mi járatban? – térek a lényegre.

Van egy sanda gyanúm, miszerint nem a szexért jött. Akkor nem ülnénk és söröznénk, hanem már rég egymásnak estünk volna, talán már alattam könyörögne kéjes nyögések közepette.

- Kamijo, én… - elakad.

- Mondjad, nem harapok.

- Na persze, még hogy nem harapsz?! Nem tudod meddig kellett könyörögnöm Kyonak az alapozóért, hogy el tudjam tűntetni a fognyomaidat – méltatlankodik.

Nem tehetek róla, a képébe röhögök.

- Nem vicces – duzzog.

- Bocs, de az.

Mérgesen néz rám és inkább iszik a sörből. Mikor végre levegőhöz jutok, követem példáját.

- Remélem kiszórakoztad magad – még mindig duzzog.

- Na, ki vele, miért jöttél? – komolyodok meg.

- Azért mert… van valakim – vörösödik el.

Kis híján félre nyelem a sört. Mindenre számítottam csak erre nem. Nem is tudom, mit mondjak. Rukira nézek, aki kíváncsian, de félve pillant rám és várja a reakciómat.

- Gratulálok! Akkor ezek szerint elfelejtjük egymást – nézek rá.

- Ugye nem haragszol?

- Miért, kellene? Nem ez az első ilyen eset. Amúgy se járunk.

Megkönnyebbülve felsóhajt. Szóval ettől félt. A kis buta.

- Mesélj, hogy jöttetek össze? Nevet ne mondj, nincs közöm hozzá.

- Épp írtam egy dalszöveget, mikor bejött. Eléggé meglepett, hogy ott van, de beszélgetni kezdtünk, végül megcsókolt. A csókja nagyon édes, de félénk volt, mikor felbátorodott egyre többet akart. Nagyon aranyos srác! Hatalmas barna szemek, szőke haj, kissé gyerekes, de… érted mit akarok mondani?

- Persze, szerelmes vagy.

- Igen, ezért jöttem el hozzád, hogy… szakítsunk.

Megint mosolyognom kell.

- Chibi, ez nem szakítás, mert mint mondtam, soha nem jártunk. Ez csak alkalmi szex volt, vagy baráti segítség, nevezd, ahogy akarod. És nem ez az első ilyen eset, ez az általad nevezett szakítás. Mikor te jössz össze valakivel, mindig eljátszod ezt a cirkuszt.

- Tényleg?

- Igen.

Kicsit oldódik és zavarában megvakarja a tarkóját.

- Ha nem gond, mennék – toporog.

- Oké, légy boldog.

- Meg lesz. Oh, mielőtt elfelejtem – kotorászik a zsebében és felém nyújtja a pótkulcsokat.

Elmosolyodok és átveszem. Kikísérem váltunk még pár szót, aztán megy. Tényleg örülök, hogy talált magának valakit, akitől megkaphatja azt, amit akar. A mi kapcsolatunk a szexben kimerült.

Egymás mellett 2: 3. fejezet

Ueda pov:

Közeledik Kaoru születésnapja. Sajnos fogalmam sincs, mit ajándékozhatnék neki. A megoldást egy telefonhívás adja meg.

Pont kapóra jön, hogy Kaoru hív legalább megtudhatom, mit szeretne vacsorázni úgy is a bevásárló központban tologatom a kocsimat.

-Szia – köszönök vidáman.

-Szia – köszön a vonal túl oldalán egy vadidegen hang.

-Ki vagy? – kérdem vészjóslóan.

-Jaj bocsi, Toshimasa vagyok, de talán Toshiyaként jobban ismersz.

-Oh, szervusz – vidulok fel én is, áttolom a puding porok, meg sütőporokhoz a kocsit, hátha találok valami édességet.

-KaoKao születésnapjával kapcsolatban kereslek.

-Igen?

-Szerveznénk neki egy bulit, nála lenne, olyan meglepetés féle.

-Ez remek – megpillantok egy dobozt, és felvillanyozódom – Ez tökéletes lesz – kézbe veszem.

-Tessék?

-Hány emberre kell számolni?

-Hát a banda, meg még egy-két ember, úgy tízen, ha leszünk.

-Rendben, én tortát fogok sütni, de akkor kicsit többet, mondjuk nagyobbat… - azzal két tortakésztő dobozt is a kosárba rakok.

-Piáról Die fog gondoskodni.

-Rágcsálni való?

-Shinya dolga.

-Műanyag hozzávalók? Mármint pohár, tányér…

-Ez Kyo feladata.

-Rendben.

-Oh, és még valami – itt kuncog – Morcos lesz, mert beszerveztünk aznapra neki egy feladatot, szóval lesz időnk oda gyűlni.

-Rendben, akkor legalább nem kell előle dugdosni a dolgokat.

Még pár apróságot meg beszélünk, elismételteti velem a kiadott dolgokat felírja, és végül bontjuk a vonalat.

Miért Kaoru telefonjáról hívott? Lehet, azért mert nem vettem volna fel a telefont, ha idegen szám keres.

A pénztárnál a leányzó megmosolyog, mikor észreveszi a dupla adag tortát.

-Ünnep?

-Olyasféle – mosolygok rá és fizetek. Nem feszegeti tovább hanem, hagy tovább menjek.

Otthon rám nehezedik a tény. Kaoru még egy évvel öregebb lesz, nekem meg egy nyamvadt tortán kívül nincs jobb ötletem, mit vegyek neki.

Végül egy hét körömrágós, idegeskedés után úgy döntök nincs, értelme ezen vacillálni egyszerűen nem tudom, mit vegyek neki.

Toshiya kétszer hívott, hogy minden megvan-e, és hogy minden oké-e, meg hogy felhozza a cuccokat, én meg közöltem, hogy egyszerűen nem lehet, mert Kaoru minden apró változást észrevenne, szóval körülbelül a napjáig tartsák otthon, aztán reggel vagy délelőtt kockáztatva az elkésést illetve lebukás esélyét hozzák el ide.

Eljött a várva várt nap. Kaoru korán lelép morogva, hogy mindent neki kell csinálnia. Nagy levegő. A lista élén a takarítás áll, de azt elteszem későbbre, mert még jönnek a srácok, és hozzák a batyujukat. Inkább a torta körül forognak a gondolataim.

Alig veszem elő a hozzá valókat, és a megfelelő edényeket, csengetnek.

-Igen? – morgolódom.

-Die vagyok, jöttem a piával, meg Shinyával.

-Gyertek.

Kapunyitás, ajtó kitárás, és Die megjelenik hatalmas szatyrokkal. Mögötte Shinya szintén hatalmas szatyorral.

-Ez több hétre elegendő – motyogom és nézem, ahogy a banda szépen sorban besorjázik.

-Mit hova? – nyögi utolsónak Toshi.

-Csak tegyetek mindent a nappaliban le, a többit elintézem, ne kapjon Kaoru gutaütést – vezényelek.

Lepakolás után elköszönnek, és távoznak.

Nagyot fújok. Toshi még mondja, hogy Kaoru késő estig nem lesz, szóval ide jönnek, és hozzák a vendégeket.

Kicsit egyedül érzem magam, és elveszetnek a sok teendő között.

A torta majdnem oda ég, de szerencsére sikerül megmentenem. Feldíszítés után már csak a hűtőbe kell raknom.

Az alkohol mennyiséget a konyhába hordom. Több tálca sör bor és még kitudja, mi minden van itt. Némelyiken szalag gondolom, azok ajándékba lesznek. Másik helyre rakom őket.

A nassolni valót sikerül beszuszakolnom a spejzbe. A műanyag hozzávalók a nasi mellé kerülnek jelenleg nincs rá szükség.

A takarításban kitikkadva lerogyok a napaliba… hogy fog itt leférni annyi ember? Oké most már két kanapé van, de akkor is. A lakás kicsi. Jó most sikerült minden mosatlant és minden tiszta ruhát beszuszakolni a helyére. Mégiscsak tisztaság honol.

Alig végzek az utolsó simításokkal meg szólal a kaputelefon.

Rohanok, Kyo az.

Felengedem, megkérem, legyen némi türelemmel, még elrohanok fürdeni, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy madárijesztő, ami még ráadásul izzadt is.

Gyors mosakodás, némi piperézkedés, és mehet is a menet.

Kyo hozott ajándékot azt eldugjuk az én szobámba. Táskáját, cipőjét az előszobai gardrovba. Kap vendég papucsot.

Kis feszült csend, de megszólal a kaputelefon. Most Toshiya érkezik meg még pár ember a stúdióból. Eljátsszuk ugyan azt, amit Kyoval csak most nehezebb mindent eltüntetni.

-Te is úgy érzed, itt minden az élére van állítva? – kérdi Kyo az egyik staffost akiben felismerem azt az egyént akit véletlenül majdnem elütöttem.

-Nem csak nincs olyan rumli, mint mikor utoljára itt jártunk.

-Lehet – hümmög az énekes, nem fülelhetek tovább, mert megint jönnek emberek.

-Hol fogunk el bújni?

-A dolgozó szobát mindig meg nézi, megérkezése után szóval marad a két háló szoba – morfondírozok.

-Ezt honnan tudod? – kérdi megint az a srác – Egyébként meg, hogy kerülsz ide?

Nyitnám a szám, hogy visszavágjak, hogy én is itt élek, de akkor meg kéne mondanom mindent úgy, hogy marad a nyelek egy nagyot és nagy levegő vétel után felelek.

-Itt lakom – vállat vonok, és tovább pakolom a cuccokat.

Órámra pillantok miután mindent eltüntettem.

-Ideje kétfelé osztódni és egy-egy szobába bevonulni – intek a hálók felé.

-A fürdőbe mért nem – nyafogja Shinya.

-Minek rejtőznél oda? – nevet Die.

Vállvonogatás, kis lábdobogás, majd eltűnnek.

Néma csend borul rám, nem hittem volna, hogy képesek csöndben lenni hisz ennyien… nem hiszem… Várok még egy kicsit, de csend van.

Kimegyek a konyhába, elmosogatok mindent, a szárítóra rakodva gondolkodok. Vajon jó ötlet volt itt maradni? Már most úgy érzem, nem ide vagyok való, este még meddig fog ez fokozódni?

Már törülgetek, mikor megzörren a zár.

-Megjöttem – morog Kaoru, tényleg nincs jó hangulatban.

-Üdv itthon. Konyhában vagyok – adom meg a leledzésem helyét. Morog meg motyog, bevánszorog a dolgozó szobájába majd a fürdőbe végül már kényelmes ruhában érkezik, a konyhába útközben lekapcsolja a villanyt, amit égve hagytam.

-Elképesztő mennyire munkakerülő ez a banda – morog és leül.

-Kérsz valamit?

-Egy jó whiskynek örülnék – ábrándozik.

-Az nincs.

-Akkor marad a sör.

Óvatosan kinyitom a hűtőt, amiben a torta is meg bújik és kiveszek egy sört. Elé rakom, ciccen a teteje és várunk le ülök mellé.

-Mesélj mi történt?

És Kaoru mesél, fáradt, és ennek köszönhetően ömlenek belőle a szavak. Néha hangosan felkiált, ami remélem elég ahhoz, hogy ne hallja meg, ahogy a többiek szépen ki osonnak a szobákból. Ugyan nem látok mindent tisztán, de Kaoru háta mögött át nézve nagyjából kivehető hogy előbújnak, meg még csinálnak ezt, azt aztán meg állnak, és egy kis piros fénycsík jelzi itt az idő.

-Egy pillanat – szakítom félbe a panasz áradatott, ami rám nem jellemző és felállva ott hagyom. Nem kapcsolok villant, de bemegyek a sötétbe.

-Mi van Tatsuya? – néz utánam Kaoru és még reménykedek benne, hogy nem lát át a sötétségen. – Hé, hozzád beszélek – mordul – Nem szeretem, mikor faképnél hagynak – és már jön is dühösen. Elbújok a többiek mögött és várok. Három kettő egy. Felkattan, a villany elhangzik kórusban a „boldog születésnapot” és indul a buli.

Kaoru pov

Nem hiszek az összeesküvés elméletben, de úgy néz ki, mégis van ilyen. Ugyan nem tudom, kinek a keze van a dologban, de ne akarja nekem senki bemesélni, hogy véletlenül Kyo beteget jelent, Shinya elviszi a kutyáját az állatorvoshoz, Die pedig közölje, hogy a főnök csak rám kíváncsi, így ő meg Toshi nem jön be, mindezt egy nap.

- Lusta banda – morgok, miközben megyek a tárgyalóba.

Lezavarok pár megbeszélést, a technikusokkal is beszélek. Aztán még pár helyre el kell mennem. Egyáltalán haza érek a mai nap folyamán? Lehet szólnom, kéne Tatsuyának, hogy ne várjon? Biztos nem lepődik meg, ha későn megyek. Mindegy még nem hívom. Már este van, mire végzek. Hulla fáradtan esek haza. Köszönésképp morgok valamit, és megyek a dolgozószobába. Kipakolok a táskámból, majd irány a fürdő. Felveszem itthon melegítőgatyám, és megyek a konyhába, ahol Ueda vár. Kicsit beszélgetünk, és a kezembe nyom egy sört. Elkezdtem ecsetelni a napomat, erre felugrik, és itt hagy. A mai nap után igazán jólesne vele beszélgetni, erre lelép. Morogva megyek utána. A nappaliban villanyt gyújt valaki, mire egy pillanatra nem látok.

- Boldog születésnapot! – kiáltják kórusban.

Kell, pár pillanat mire felfogom, mi van. Mikor tudatosul bennem a mondatértelme, mindenki körbevesz, vállon vereget és gratulál. Itt van az egész banda, Marume, és még pár közeli barát a segítők közül.

- Ezt hogy hoztátok össze? – kérdezem nevetve.

- Nehezen – vihog Die.

- Ueda volt a cinkosunk. Élből nehéz volt úgy megszervezni, hogy ne tudj róla, de ha ő nem segít, akkor lehetetlen lett volna – veregeti vállon Toshi az emlegetett srácot.

- Ezért szerveztünk neked mára ennyit melót, hogy véletlenül se gyere haza – vigyorog önelégülten Kyo.

- Sejthettem volna – sóhajtok.

- Ez az! Túljártunk Leader-sama eszén! – ujjong Daisuke.

- Köszönöm – motyogom meghatódva.

Teljesen elfelejtettem, hogy ma van a születésnapom. Ueda és még páran eltűnnek a konyhába, majd a kis táncos egy tortával jön elő.

- Ezt nem hiszem el – mosolygok hitetlenkedve.

- De bizony – vigyorog.

Marume pezsgőt bont, többektől kapok mindenféle italt ajándékba. Elküldöm a társaságot a fenébe, de mindenki nevet. Felvágom a tortát, mindenkinek jut.

- Nagyon finom – dicsérem az első falat után.

- Köszönöm – vigyorog Tatsuya.

Torta után Kyo betesz valami zenét, előkerül rengeteg nasi és ital. Nagyon jó hangulatban beszélgetünk, hülyéskedünk. Shinya utasítására beállunk egy nagy csoportképre.

Épp Dievel beszélgetek, mikor hiányérzetem támad. Körbenézek a társaságon, Ueda sehol. Kimegyek a konyhába, ő ott van, és mosogat.

- Mi baj? – állok mellé.

- Semmi.

- Ugye nem várod, hogy ezt elhiszem?

- Nem igazán érzem magam ide valónak.

- Miért?

- Ti egy összeszokott csapat vagytok. A Dir en Grey, és persze a segítőitek. Ha úgy vesszük, egy nagy család. Én nem tartozom ide.

- Ugyan, ne butáskodj. Már évek óta itt laksz velem, és nyugodtan mondom, hogy igazán jó a kapcsolatunk. A fiúk is elfogadtak téged, igaz, hogy eddig nem ismertek személyesen. Gyere, érezd jól magad velünk.

- Tényleg ezt akarod? – pislog hatalmasat.

- Igen, vagy összebalhéztál valakivel?

- Nem, dehogy. Csak… elég sok mindent meséltél a társaidról.

- Nem rossz srácok, Kyo se olyan mogorva, mint mutatja.

Erre elmosolyodik, hagyja, hogy kézen fogjam, és kivezessem a konyhából.

- Ti együtt vagytok? – kérdi Toshi, mikor észrevesz.

Meglepetten pislogunk rá.

- Gyertek játszani! – támad le minket Die, kezébe egy twister-rel.

Leteszem a poharam, és beállok Kyo mellé.

- Te is gyere – integet Die.

Tatsuya kissé feszengve beáll közénk. Kell kis idő, míg feloldódik. Játék közben jókat nevet velünk. Nagyon belegabalyodunk a játékba, azt se tudjuk melyik kéz vagy láb kié.

- Nem tudom kié ez a formás fenék, de vigye arrébb – nyögi basszerosom.

- Én vagyok – nyögi Ueda, és megpróbál átlépni fölöttem.

- Tökön ne rúgj – nyögöm.

- Igyekszem.

Sikeresen leteszi a lábát a megfelelő helyre, de elveszti az egyensúlyát, így az ölemben landol. Csoda, de meg tudom tartani kettőnket.

- Kölyök, kicsit várhattál volna. Ne előttünk lovagold meg Kaorut – dől a röhögéstől gitárosom.

Érzem, hogy elvörösödöm. Végül nem bírom megtartani a többletsúlyt, és elterülök.

Játszunk még, aztán beszélgetünk. Ueda is talál beszélgetőtársat Toshi és Shin személyében. Örülök, hogy végre feloldódott, és jól érzi magát.

Hajnal körül dől ki mindenki. Még hívok taxit, és mindenkit hazajuttatok. Tatsuya elkezd még pakolni.

- Hagyd a francba, majd holnap – ásítok.

Némán bólint, majd eltűnünk a szobáinkban, és alszunk.

Ueda pov:

A buli láthatólag jól sikerült és az is hogy meglepjük Kaorut. Ugyan nem érzem magam oda valónak, sőt gyáva nyúlként menekülök egy kicsit.

A konyhában azon gondolkodok, lelépek, és inkább sétálok egyet, de Kaoru meg mondja, hogy most pedig jól kell érezzem magam. Szép kilátások.

Visszarángat a társaságba mikor is Toshiya meg kérdi, járunk-e? Hát nem hinném, egyszerűen együtt élünk. Egymás mellet élünk, vagy együtt élünk?

A twisterben elég béna vagyok, mondhatni elsők között, esek ki. Na de ahogy kiesek, nem semmi, pont Kaorura rá esni.

Mindegy, elütik valami poénnal én meg bemenekülök megint a konyhába.

A buli végét az jelenti, hogy Kaoru mindenkinek hív taxit, hogy haza jusson.

Neki esnék takarítani, mert nem szeretem a másnapi rumlit elpakolni, ha házibulit rendezünk a srácokkal, azt is még aznap elpakolom.

- Hagyd a francba, majd holnap – inti le pakolgatásomat Kaoru. Csak bólintani tudok, fejembe zsong, amit Toshiya mondott. Miért gondolok erre hirtelen ennyit?

Megvárom, míg lakótársam elalszik, ami lássuk be, az elfogyasztott alkohol és egész napos munkának köszönhetően beleürüsödik körülbelül fél órába átöltözéssel ágyazással és kis rendrakással együtt.

Elcsöndesedik a ház. Itt az idő. Lopakodásban már kitűnőt is szerezhetnék, mert Kazu mellet meg tanultam olyan csendesen pakolni, hogy ne keltsem fel, mikor elmegyek egy-egy buli után és mégse legyen akkora kupleráj utánam.

Végtére csak pár tányér maradt szanaszét. Sikerült mindent a konyhában tartani, ami nem kell. Hatalmas kukás zsákból kettőt is meg töltök üres műanyag üvegekkel és tányérok meg rengeteg olyan szálldosó konfetti szalagokkal.

Minden a helyére kerül. Van vagy hajnali 5 óra, mindjárt pirkad. Azt hiszem ideje végig nézni a nap felkeltét, oly rég láttam úgy, hogy ne kelljen rohannom.

Kinyitom az ablakot, besüvít a hajnali hideg levegő. Nem zavar élvezem a fények játékát. Nehéz a fejem így a párkányra hajtom még emlékszem a nap első sugaraira, aztán elnyom az álom.

Kaoru pov

Reggel enyhe másnapossággal kelek. Rémlik valami olyasmi, hogy ma szabadnap van. Éljen, legalább lesz időm takarítani. Ahogy vagyok, alsónadrágban kivánszorgok a konyhába. A nappaliban megakad a szemem Tstuyán, ahogy az ablak előtt ül. Mióta alhat a nyitott ablaknál? Nagyon hideg van, szóval jó ideje. A hideg kirekesztéséhez előbb odébb kell vinni az alvót. Óvatosan és nehézkesen ölbe veszem lakótársam, és átteszem a kanapéra, ráterítek egy pokrócot, és kicsukom a hideget. Megyek a konyhába, kávét és valami ehetőt készítek. Az illatokra előkerül egy nagyon kócos és álmos táncos palánta.

- Reggelt – motyogja, nyakát masszírozva.

- Neked is – nyomom kezébe a koffeinbombát.

- Nem volt baj, hogy beálltam hozzátok játszani? – kérdi félve.

- Miért lett volna? Tegnap is megmondtam már, hogy nem vagy kívülálló. Tegnap nem, mint banda, kollégák voltunk, hanem barátok. És te is az vagy.

Hálásan elmosolyodik.

- Shinya és Toshiya kedvesek – jegyzi meg.

- Tudnak normálisak lenni, máskor meg hisztisek. De mindenki az időnként. Még én is.

- Ezzel nem vitatkozom – nevet.

- Na! – méltatlankodok.

Tüntetően elfordulok, és elmosogatok reggeli után. A nappaliba érve meglepődök. Csak most tűnt fel, hogy nem így hagytam este a nappalit. Gyanakodva nézek Uedára.

- Nem szeretem, ha disznóól van – von vállat – Viszont a zajos nagytakarítás még ránk vár.

Azzal neki esünk felnyalni a kiömlött mindenféle folyadékot, pórszívózni a morzsákat. Körülbelül délutánra készen is leszünk, ami nagy szó az ébredési időnket tekintve. Ha nem pakolt volna össze még reggel akkor nem is tudom mikorra végeztünk volna.

Fáradtan leül a kanapéra. Megcsóválom a fejem, és visszamegyek a konyhába. Csinálok egy-egy forró kakaót, és kiviszem. Leülök a kölyök mellé, és a kezébe nyomom.

- Megérdemeljük – mosolygok.

Vigyorogva veszi el a forró italt, és kortyolgatja.

- Hogy hoztátok ezt össze? Főleg, hogy nem tudtam róla? – töröm meg a csendet.

- Toshiya szervezett mindent, aztán felhívott és elmondta mit akar. A neheze csak ezután jött. Nem tudtam, hogy hozzák majd össze, de minden jól ment.

- Köszönöm – mosolygok rá.

Elvigyorodik. Átkarolom a vállát, és magamhoz húzom. A vállamon landol a feje. Elfészkeli magát, és csöndben élvezzük egymás társaságát. A kinti hóesést bámulva jövök rá, hogy mennyire az életem része lett ez a kölyök.