Egymás mellett 2: 4. fejezet

4. fejezet:

Ueda pov:

A kanapén ébredek, meglepetten gyűröm lábamhoz a takarót. Kaoru a konyhában ügyködik, és nagyon finom illata van annak, amit csinál. Fájó nyakam masszírozva megyek hozzá.

Meglepi a nagyjából rend. Végül befejezzük a maradékot. Persze még biztosít, hogy nem volt baj jelenlétem a bulin, ő legalábbis örült nekem.

Az egészet meg koronázzuk egy forró kakaóval. Fáradtan ülök a kanapén és válaszolok a kihallgató bizottságnak, hogy is hoztuk össze a dolgot. Nos, fogalmam sincs, mert én csak a legvégén lettem értesítve. Kaoru mosolyog, olyan furcsa még sose láttam ilyen őszintén mosolyogni. Ahogy magához húz és fejem a vállán talál pihenőre, megint felhangzik Toshiya kérdése a fejemben. „Ti együtt vagytok?” jó, lenne tudni. Nem hiszem. Csak lakó társak vagyunk, akik most hulla fáradtan kakaóznak egy kimerítő házibuli és az azutáni takarítás után. Húz a fejem engedek neki és elalszok ott a kanapén Kaoru vállán.

Az ágyamban ébredek telefonom kegyetlen hangjára.

-Igen? – kérdezem rekedten.

-Tat-chan, te még ágyban? – Kazuya hangja meglepett.

-Miért? – reszelős a torkom, krahácsolok, hogy elmúljon.

-Ezek szerint jó volt a buli – magam előtt látom, ahogy mosolyog – Mennyire fáztál meg?

-Elaludtam a nyitott ablak előtt – vallom be.

-Mikor?

-Hajnalban. – kicsit kótyagosan felülök – Ma be kell menni? – ha jól emlékszem, akkor van valami szabi betegség esetére.

-Gyere be szabadságot kérni – válaszolja meg, a ki nem mondott kérdést.

Elköszönünk, és bontjuk a vonalat.

Ráz a hideg, mikor kikelek a takaró alól. Senki nincs itthon. Lehet átaludtam egy egész napot? Nem, nem hiszem. Macskás mozdulattokkal felöltözöm, valószínűleg még a téli kabátot is magamra venném, ha meg találnám ilyen rövid idő alatt.

A céghez bemenni nem is olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem. Körülöttem minden zsong, minden zajos. Nekem fáj ez a sok minden. Szenvedek.

Végre megérkezek fejem búbjáig bebugyolálva, és maszkkal a képemen, mikor Kame meglát a tenyerébe röhög.

-Kösz az együtt érzést – suttogom.

-Mi történt veled Hime-chan? – kérdi Nakamaru.

-Elaludtam a nyitott ablak előtt – felelem az igazságnak megfelelően, és várom a röhögést, érdekes elmarad, rá nézek.

-Nem vagy normális nemsokára megyünk, készülni kéne a koncert sorozatra. – dorgál.

-Te is beteg vagy? – pislogok rá. Homlokráncolást váltok ki belőle, ez nem nyugtat meg.

-Haza megyek, amint beszéltem a menedzserrel.

-Siess, még itt van.

Nagy nehezen megtalálom, látva milyen „remekül” vagyok, haza parancsol, és ágyba küld.

Otthon letusolok hátha enyhül a remegés, de nem akaródzik. Előveszek még egy takarót, hátha attól jobb lesz, és bebújok a tripla meleg ágyikómba. Nyöszörgök kicsit. Teát kellet volna csinálni, ahogy anya szokta, de anyu teájánál nincs jobb. Átfordulok a másik oldalamra, de ott meg hideg az ágy. Szenvedek, nem jó ez így.

Kaoru pov

Ueda szépen elalszik a vállamon. Na, szépen vagyunk. Visszaminősültem párnának? Megiszom a kakaóm, majd úgy döntök, Tatsuyának jobb lenne, ha vízszintesben lenne. Óvatosan felemelem, és átviszem a szobájába.  A végén formába jövök, annyit kell őt cipelni. Erre a gondolatra elmosolyodom. Ágyba dugom, betakarom, majd becsukom magam mögött az ajtót. A dolgozószobába költözöm, és munkához látok. Papírokat olvasok, írok alá, aztán zenét alkotok. Megihletett a tegnapi „erezd el a hajam”. Szöveget is írok. Egészen estig dolgozom. Gyomrom jelzi, enni kéne. Nyújtózom egy nagyot, minden ízületem recseg. Túl nagy a csönd a lakásban. Bekopogok a kölyökhöz, de semmi válasz. Benyitok, még alszik. Nem akarom felébreszteni, így magára hagyom. Eszem pár falatot, majd úgy döntök, nekem is aludni kéne.

Reggel korán megyek, munka van, nincs megállás. Páran utólag gratulálnak nekem, de minden olyan, mint volt. Nem nagy dolog, egy évvel öregebb lettem. Egész nap próbálunk, párszor el kell mennem, beszélni pár emberrel. Délután leülünk átnézni a hivatalos papírokat. Lassan elkezdjük megbeszélni a következő lemez borítóját, dalait, mindenét.

Este otthon némaság fogad.

- Itthon vagy? – kiáltom.

- Szobában – nyöszörög egy gyenge hang.

Az említett helyre megyek. Egy hatalmas kupac alatt fekszik fülig betakarva Tatsuya.

- Nem sülsz meg? – nevetek rajta.

- Baromi vicces – morog sértetten, és a fejére húzza a takarót.

- Mi baj? – lépek mellé.

- Fázom, ráz a hideg, kóvályog fejem – nyüszög.

- Megfáztál?

- Nem tudom – nyafog.

Valami nem stimmel. Nem szokott ennyire nyűgös lenni. Lerántom róla a takarót. Azonnal összegömbölyödik, és nyöszörög. A gyenge fényben is látszik, hogy verejtéktől csillog a bőre. Nagyon ellenkezik, de homlokára teszem a kezem.

- Ne, nagyon hideg vagy – próbál menekülni.

- Te lázas vagy – nyögöm.

Félre löki a kezem, és bebújik a takaró alá. Kimegyek a fürdőbe a lázmérőért. Remélem, csak azért ilyen meleg, mert annyi takaró melegítette. Visszamegyek a szobába, és kisebb küzdelem után lerángatom róla újra a takarót. Sikerül megmérni a testhőmérsékletét, 39C^O fok. Káromkodok egy sort, majd előkapom a telefonom.

- Mi az? – morog Shinya.

- Baj van, át tudnál jönni?

- Mi történt?

- Ueda baromi lázas. Segíts – kérem.

- Máris – bontja a vonalat.

Nem tudok mit tenni, míg várok. Az egyetlen ötletem, hogy főzök egy teát. Mire elkészül a tea, megérkezik a dobos.

- Mi a baj? – kérdi, mikor beengedem.

- Lázas, nem tudom, mit csináljak.

Hümmögve bólint. Megindul a vendégszoba felé. Tatsuya szabályszerűen hisztizik és kalimpál, mikor Shinya hozzáértően ellenőrzi, mennyire súlyos a helyzet.

- Kaoru, hozz hideg vizes rongyot, lázcsillapítót és gyógyteát.

- Oké – eleget teszek kérésének.

Egy törülközőt áztatok hideg vízbe, addig előszedem a kért gyógyszert. Majd visszamegyek a szobába. Shin átveszi tőlem a törülközőt.

- Sajnálom, ez hideg lesz – kér bocsánatot a betegtől.

- Mire készülsz? Ne! – kezd ficánkolni.

Shinya szusszan, majd a kölyök kezét a feje fölött összefogja, és nem engedi. Tatsuya vergődik, de nem tud kiszabadulni. Dobosom szabad kezével a beteg homlokára teszi, közben próbálja csitítani. Nehezen tudom ezt végig nézni. Még sose láttam ilyennek Uedát. Segíteni akarok neki, de tehetetlen vagyok. Ez az egyetlen, amivel segíthetek neki. Most biztos azt gondolja, hogy rosszat akarok neki, pedig nem így van.

- Tudok segíteni? – kérdezem elkínzott hangon.

- Nem igazán, viszont estére itt maradok. Ha rosszabbodik a helyzet, hűtőfürdőre lesz szükség – néz rám – ezt idd meg, és vedd be a gyógyszert – adja át a teát és a bogyót Uedának.

- Hagyj békén – nyöszörgi.

- Ha beveszed és megiszod a teát, békén hagylak.

Tatsuya kelletlenül eleget tesz a dobos kérésének.

- Most már hagyjatok békén, mindketten – magára húzza a takarót.

- Oké – áll fel Shin, és kirángat a szobából.

Leülünk a kanapéra, ő keresztbe teszi a lábait, összefonja a kezeit a mellkasa előtt, és türelmesen vár.

- A buli után, valamikor hajnalban kiült a nyitott ablakba, és elaludt. Órákkal később ébredtem fel, addig jött rá a hideg. Biztos akkor fázott meg.

- Érthető. Mint mondtam, ma itt maradok, aztán holnap reggel meg kell mérni a lázát, aztán lázcsillapító. És persze forró tea, leves, és takaró.

- Kösz Shini, nem sokra mentem volna nélküled. – Félmosolyra húzza száját.

- Neked a munka az életed, ott remekelsz. Túlzás nélkül mondom, hogy páratlan zenész, vezető és barát vagy. De a magánéletben nem vagy nagy szám. Kell melléd valaki, aki gondoskodik rólad.

- Az első állításodban nem vagyok biztos, de a másodikat nem tagadom – ismerem be.

- Ha én mondom ezeket, akkor az úgy van, és komolyan gondolom.

Elmosolyodom, ez Shinya, ami a szívén, az a száján. Hozok neki párnát és takarót, majd lefekszünk aludni.

Itthon ápolom Tatsuyát. Dobosom elintézi a főnököt, és ha kell hívjam fel. Ha nem megy le a láza, hűtőfürdő. Azt nem tudom, hogy oldjam meg.

Nem sokkal a dobos távozása után lakótársam felébred. Nyöszörög, így bemegyek hozzá.

- Hogy vagy? – ülök mellé.

- Forog a szoba – nyöszörög.

Kimegyek, és hozok levest, amit Shini főzött indulás előtt.

- Egyél – ültetem fel.

Lassan kezdi kanalazni, minden falat kínszenvedés neki. Mikor elfogy az étel, megkapja a gyógyszert.

- Próbálj aludni. Ha kell valami, nyöszörögj. Kint leszek a nappaliban – borzolom össze a haját.

- Nem mész dolgozni?

- Nem, itthon maradok veled.

Hálásan mosolyog, majd elalszik. Pár dolgot kihordok a nappaliba, és nekiállok dolgozni. Elég sokat csöng a telefon, sokan nem tudnak élni nélkülem. Mi lenne a bandával, ha nem lennék? Káosz. Mikor végre nem szól az a szar, a laptopot tanulmányozom. Párszor nyöszörög a szoba, azonnal felugrom, és megyek. Ueda nagyon szédül, így eltámogatom a mosdóba, aztán vissza. Ha már ébren van, megmérem a lázát. Még mindig elég magas. Eszik pár falatot, majd újabb gyógyszerek. Fogalmam sincs mit kéne tenni, vagy, hogy amit teszek az jó-e. A francba, nem vagyok Shinya! Ő tudja, mit kell ilyenkor tenni, én nem.

- Jobban vagy? – kérdezem.

- Kicsit – krákog – Kérek szépen teát – pislog láztól csillogó szemeivel.

- Persze – ugrom fel.

Shinya-féle gyógyteát kap. Fintorogva kortyolja, biztos borzalmas íze van.

Az egész nap így telik. Estefelé csöngetnek. Ki a fene az? Nem várok senkit. Mikor kinyitom az ajtót, meglepődök. Nem igazán tudom beazonosítani ki ez a srác, de láttam már párszor.

- Jó estét, Kamenashi Kazuya vagyok, Ueda barátja – hajol meg.

- Igen, emlékszem – világosodom meg.

- Aggódtam Tatsuyáért, ezért jöttem. Megengedi, hogy bejöjjek?

- Gyere, de nem tudom ébren van-e.

Míg leveszi a cipőjét, bezárom az ajtót. Nem tudok mit kezdeni ezzel a fickóval. Halkan benyitok a beteghez, épp ébredezik.

- Vendéged van – mosolygok rá.

- Ki?

Félre állok az ajtóból, hogy a másik táncos palánta bemenjen. Míg ők elvannak, kézbe veszem gitárom, és elkezdek pengetni. Volt pár ötletem, amit ki is próbálok. Egész jó, használható anyag.

Csak arra figyelek fel, hogy Kazuya előttem toporog. Leveszem a fülhallgatót, és érdeklődve pillantok rá.

- Mennék, nem akarok tovább zavarni. Niikura-san, arról lehetne esetleg szó, hogy holnap reggel átjöjjek?

- Miért?

- A barátom, és aggódom érte.

Elszántan és őszintén csillog a szeme. Elgondolkodva piszkálom a szakállam. Holnap be kell mennem, de nem akarom egyedül hagyni a kölyköt. Ha ez a srác átjön, akkor Tatsuya nem lesz egyedül.

- Rendben – gondolkodom el – Mikor?

- Mondjuk nyolc óra?

- Oké - lefirkálom a számom egy papír fecnire – ez a számom, ha bármi van, hívj majd fel.

- Rendben, van még valami, amit tudnom kell?

- Csak amit eddig is tudsz. Tabu a hálóm és a dolgozószoba.

- Értem, és köszönöm. Jó éjt – felállok, és kiengedem.

Beszáll a kocsiba, és elmegy. Megvárom míg elhajt a kocsival. Örülök, hogy ilyen jó barátai vannak. Megdörzsölöm a szemem és bezárom az ajtót. Elpakolok a nappaliból, megvacsoráztatom Uedát, aztán én is eszem pár falaltot. Indulnék a szobám felé, hogy lefeküdjek aludni, de egy gyenge hang megállít.

- Kaoru, itt vagy még?

- Igen, mit szeretnél? – állok meg az ajtónál.

- Itt maradnál velem? Nem akarok egyedül lenni.

Meglep a kérése, de olyan kiskutya szemekkel néz, hogy nem tudok nem-et mondani. Odébb mászik, hogy elférjek mellette. Alig helyezkedem el, hozzám bújik, és azonnal elalszik. Sokáig nem jön álom a szememre, kattog az agyam. Nem igazán értem a helyzetet. Beteg, és ezért bújik annyira? Lehet.

Ueda pov:

Kazuya reggel rám rontja az ajtót. Álmos vagyok, és mindenem fáj, mikor kirángat az ágyból. Elküld fürdeni, csak azért teszem meg, amit mond, mert fáradt vagyok ellenkezni. Már tisztán kerülök ágyba, és csodálkozva veszem tudomásul, Kazuya kicserélte az ágyneműt.

-Ne a baciijaidban fetrengj – mosolyog rám.

-Kösz – köhögve fordulok el tőle.

-Rendesen elintézted magad – megsimogatja a fejem.

-Hát nem így képzeltem el egy születésnapi bulit.

-Miért?

-Sokan voltak, sokat ittak. Csodálom, hogy nem IHB-buli lett belőle, annyi alkohol fogyott.

-Lehet, ők már rendesen hozzá vannak szokva – neveti el.

-Az egy dolog – legyintek.

-Hogy van az étvágyad?

-Nem jól.

-Pedig enned kéne – feltápászkodik – A lakótársad napi parancsba adta, hogy etesselek meg, és tömjelek degeszre, mert a gyógyszer nem hat, ha nincs benned semmi.

Hagyom, hogy elfoglalja a konyhát; hagyom, hogy hozzon nekem levest, azt is; hagyom neki, hogy belém diktáljon minden falatot. Jönnek a gyógyszerek, néha nem tudom eldönteni, hogy kitalálta ki ezeket a tablettákat, de nem az én torkomnak vannak kifejlesztve.

-És mivel ilyen jófiú voltál, hoztam neked meglepetést – mint a jó kutyáknak megveregeti sajgó buksim, és elő horgász a táskájából egy filmet. A szemem elkerekedik.

-De Kame, te ezt még csak nem is szereted – csodálkozom.

-Nem – felnevet – De te nagyon is – azzal megy a nappaliba, hogy betegye a lejátszóba. – Ha nem sietsz és hurcolkodsz ki a dunyháiddal, lemaradsz az elejéről.

Összekapom magam, és kievickélek a nappaliba. Megnézzük a filmet, de a hátam fájdogál, nem szeretem, mert az azt jelenti, hogy valami szövődményes cuccot sikerült begyűjtenem.

-El kéne menned orvoshoz is – szólal meg nagy sokára Kazuya.

-Minek? – sóhajtok lemondóan.

-Fáj a hátad, lehet, tüdőgyulladást szedtél be.

-Meglehet – vállat vonok – De nem ment fel az alól, hogy a menedzser megeszi a fejem, ha nem dolgozom.

-De ha beteg vagy.

-Jó elmegyek orvhoz, de eljössz velem – döntök végül.

-Rendben akkor lassan szedd össze magad – már pattan és pakol is.

-Ilyen gyorsan?

-Minél előbb annál jobb. – érvel, és sajnos igazat kell neki adjak.

Az orvos a legrosszabbat mondja, tüdőgyulladás, remek. Pihennem kell, meg mindenféle gyógyszert irat fel velem, és persze a meleg takarót se feledjem el.

Kazuyával megyünk patikába, rengeteg mindent megvetet velem, hogy az is jól jön, vitaminok, meg a rendes gyógyszerek, antibiotikum, meg fájdalomcsillapító, csak hogy ne unjam el a hatalmas tablettákat.

Otthon megint ágyba dug.

-Azért már jobb a színed – simogatja meg még a fejem.

-Igyekszem nem hátráltatni a bandát – somolygok, de a beszéd fájdalmas dolog.

Kaoru hazajön, és kikérdezi Kamét, hogy mi mindent csináltunk, hümmög az orvos diagnosztizálásán. Majd rám néz, hoz teát és hagy pihenni.