Ueda pov:
Ki hitte volna, hogy egy
tüdőgyulladást ki lehet feküdni két hét alatt? Hát én nem. Viszont az utolsó
napokban már nagyon untam a semmit tevést, így megleptem magam egy két
dalszöveg kezdeménnyel, persze nem lettek valami fényesek, mert folyó orral nem
lehet koncentrálni, de valamit akartam írni.
Munkába való visszatérés se
olyan felhőtlen. Új albumot akarnak velünk kiadatni. Ez klipeket, és stúdiót,
valamint sok táncot jelent. Nem baj, legalább nem fogok unatkozni. A PV
készítésénél Nakamaru megint készül nekünk játékokkal, legalább nincs unalom.
A hírt is meg kapjuk,
mehetünk egy kisebb tavaszi turnéra, állomások megadva, minden előkészítve,
igyekeznünk kell. Album bemutatás lesz.
-Megjöttem – köszönök, mikor
hazaesek, és még némi fényt találok a nappaliban.
-Szia.
-Valószínűleg a jövő héten
indulok tavaszi turnéra – mesélem félvállról, és lezuhanok az egyik fotelba.
-Hosszú lesz?
-Csak pár állomásos, –
elgondolkodom – de valószínűleg eltart nyár végéig is.
-Rendben – bólint, és nem néz
fel a laptopból.
Elkotródom fürdeni, olyan
fáradt vagyok, hogy alig öltözöm át, már az ágyban, vízszintesben alszom.
Turnét előkészíteni nem
egyszerű, még nekünk sem. A zenekar, a színpadi elemek, a ruhák, mindet előkészítik,
méretre igazítják, a hang technikusok mikrofonokkal szenvednek. Mindennek
tökéletesnek kell lennie, és a shownak mennie kell tovább. Nem egy egyszerű
feladat.
Hatalmas utazó ládámba
pakolok, sokáig leszünk távol, mégse akarok minden ruhámat vinni, meg aztán
többet fogunk fellépő ruhában tölteni, mint saját göncben. Azért pár várost megnéznék
még, vannak olyan helyek, ahol még nem jártam.
Indulás előtti este járok. Izgulok,
mint mindig ilyenkor, pedig már megszokhattam volna az utazást.
-Sok szerencsét a
koncertekhez – szólal meg az ajtóból Kaoru.
-Köszönöm – mosolygok rá.
-Ügyesen – biccent, és megy
tovább. Biztos megint a dolgozó szobájába vonul el. Nyugtalanul fekszek le
aludni. Majd éjfélkor megszólal a telefonom, ideje indulni. Legnagyobb meglepetésemre
Kaoru a kanapén üldögél, és szundikál. Mosolyogva betakarom.
-Majd jövök. – búcsúzom el.
Táska kivonszolása, végül még
egy utolsó pillantás a lakásra, mire hazaérek megint rumli lesz, mint nem is
olyan rég. Kuncogok az eseten, és otthagyom Kaorut aludni. Lent már vár a busz.
Indulás egy új turnéra.
Kaoru pov
Fájó tagokkal ébredek.
Nyöszörögve nézek körbe a lakásban. Ahogy megpillantom az órát, elfintorodok.
- Már messze jár – sóhajtok.
Még el akartam búcsúzni tőle,
de elaludtam.
- Picsába – morgok.
Főzök egy kávét, és
automatikusan fordulok az asztalhoz, meg megegyem a reggeli szendvicset, de
nincs a helyén. Keserűen elfintorodom. Már természetesé vált, hogy Tatsuya
készít nekem reggelit. Keresek valami ehetőt a hűtőben. Megcsinálom a
szendvicset. Ugyanolyan, mint amit Ueda készít nekem, de valahogy más. Nem
olyan finom. Elfogyasztom a reggelit és a kávét, aztán megyek. Egész nap
dolgozom, a zene elvonja a figyelmem. Csak otthon tudatosul bennem igazán, hogy
megint egyedül vagyok.
- Megjöttem – morgok.
Furcsa, hogy üres a lakás, és
teljes csönd honol. Lepakolok a dolgozószobába, majd vacsorázom. Nincs kedvem
dolgozni, így egy sör társaságában leülök TV-t nézni. Talán el is alszom, mert
arra kelek, hogy fáj a nyakam. Kikapcsolom a zaj és fényforrást, és megyek a
szobámba.
A napok összefolynak. Minden
igyekezetem ellenére nem igazán tudok rendet tartani. Nem is nagyon akarok
hazamenni, nem akarok megint egyedül lenni. Akaratlanul is visszaemlékszem
azokra az évekre, mikor még egyedül éltem. Akkor azt hittem tökéletes az
életem. Nincs semmi, ami felrúgná a megszokott napirendem. Nem kell senkinek
elszámolnom, végre azt tehetek, amit csak akarok. De csak most jövök rá, hogy
mennyire pocsék volt. Mostanra természetessé vált, hogy van mellettem valaki,
most érzem igazán, hogy igaza volt Shinyának. Kell, hogy valaki gondoskodjon
rólam. Tatsuya lassan egy hete ment el, és máris kaotikus állapotok vannak
itthon. Egy pulcsi a fotelban, egy másik a dolgozószobában, koszos ruha
szanaszét. Minden olyan, mint régen volt. Nyoma sincs annak a kis jónak, ami
eddig itt volt.
Hogy ne kelljen szembesülnöm
magányommal, inkább sokat dolgozom.
- Kaoru, beszéljünk –
telepszik mellém Shinya.
- Mondd – sóhajtok.
- Mi van veled mostanában?
Eddig kiegyensúlyozott voltál, most meg… árnyéka vagy önmagadnak.
- Jól vagyok, csak…
- Csak?
- Semmi, ne törődj vele.
- Valami megváltozott.
- Igen, de csak átmenetileg.
- Hallgatlak.
Tüntetően cigire gyújtok. Nem
akarok mindent elmondani Shininek.
- Köze van ahhoz a kis
kölyökhöz, aki nálad lakik?
- Miből gondolod?
- Mióta nálad van,
kiegyensúlyozottabb vagy, most meg pocsékul festesz. Ezen kívül túlhajtasz
minket.
- Eltaláltad – fújom ki a
füstöt.
Itt lezárom a beszélgetést,
és próbálunk tovább.
Párszor beszélünk Uedával, ha
van ideje. Néha az éjszaka közepén hív, hogy lelki támaszt kérjen, amit meg is
kap. Ilyenkor nagyon boldog. Nekem is könnyebb a lelkem ilyenkor.
Mikor van időm, a TV előtt
ülök, és unottan kapcsolgatok. Egy csatorna felkelti a figyelmem. Egy KAT-TUN
koncert felvételt mutatnak. Megkönnyebbülve nézem. De leginkább csak Tatsuyát
figyelem. Mindig is tudtam, hogy nagyon ügyes, de hogy ennyire…
- Istenem… - nyögöm, mikor
látom, hogy Ueda riszálja a csípőjét – ezt hogy csinálja?
Mikor vége a felvételnek, van
egy interjú a bandával. Szegény Ueda, mindjárt elalszik. Egyszer megkapja a
mikrofont. Fáradtan, rekedten válaszolgat. Ami igazán megragad, az a szeme
csillogása. Látszik rajta, hogy nagyon el van varázsolva. Az interjúnak vége,
és jön a reklám. Kikapcsolom a TV-t, és inkább indítok valami zenét. Legnagyobb
meglepetésemre, tudok Uedával beszélni. Sokat mesél, elmondja, hogy a tündérkéi
vigyáznak most rá, és azok is átvették a stílusom.
- Olyan, mintha sok kis Kaoru
lenne körülöttem – nevet.
- Belőlem egy is elég. Bár,
Kyo és Die szerint, néha az is sok.
- Na, de gonoszak –
méltatlankodik.
- Nézd azt, hogy hány éve
gyötröm őket.
- Talán, én azt nem tudhatom.
De másként látlak téged, mint ők.
- Te tudod milyen a zenész
mögött az ember.
- Igen, de ne haragudj,
mennem kell. Játék idő van – fáradtan felnyög.
- Kitartás.
- Igyekszem.
Bontjuk a vonalat.
Az idő szárnyakon rohan. Csak
akkor jövök rá, hogy mennyire, mikor Ueda közli, hogy nemsokára jönnek haza.
- Basszus… - nézek végig a
lakáson.
Akkora a felfordulás, mintha
egy tornádó és egy cunami söpört volna itt végig. Így mégse kéne hazavárni a
srácot. Először az ide kihordott papírjaimat és mappáimat viszem vissza a
dolgozószobába. Az asztalra, a földre, minden vízszintes felületre pakolok. Aztán
a gitárcuccokat pakolom el. Próbálom összeszedni a szétszórt holmimat. Aztán
megtorpanok, és átsietek a konyhába. A hűtő tök üres. Ha hazajön, biztos éhes,
szóval a takarítás várhat. Lesietek a boltba. Gyors vásárlás, aztán megpróbálok
valami ehetőt alkotni, úgy, hogy nem gyújtom fel a konyhát. Főzök tésztát,
hozzá valami szószt. Amint elkészülök, folytatom a ruhák vadászatát. Már a
sokadik kört járom, de még mindig van kóbor ruha.
- Szédülök – sóhajtok.
A tiszt ruhákat a kanapéra
hordom, a koszosat is a nappaliba hordom, onnan a fürdőbe. Még így is találok
fél pár zoknit, vagy eltévedt pólót.
- Ilyen nincs – rogyok a
fotelba, és cigire gyújtok.
Lihegek, aztán folytatom. Még
félig se szívom el tüdőgyilkosom, mikor zörög a zár, és nyílik az ajtó.
Ueda pov:
Jó volt a színpadon élveztem
az előadásokat, az összes bakival és minden hibájával együtt is. A srácokkal
újra a hotelben alvást. Még azt is, hogy megint Kaorutól kellet lelki támaszt
kérnem mikor az egyik interjún kiakadtam. Kuncogva vallom be magamnak azt is,
hogy a tündérkéim Kaoru stílusúak lettek. Fáradt vagyok, de hajthatatlan, hogy
otthon éjszakázzak az utolsó fellépés után. Kazuya megérti és Koki se ellenzi
annyira, bár tudom, azért mert a barátnőjével szeretne lenni.
Ahogy belépek a lakásba a várt
látvány fogad. Kaoru a kanapén szívja a cigijét nyúzott körülötte egy
valószínűleg rendnek titulált valami. A tiszta ruhák a szekrénybe várnak, a
koszosak mosásra.
-Megjöttem – köszönök neki
mosolyogva.
-Üdv itthon – sóhajt fel.
Hangja túlontúl karcos. Lehet beteg?
-Látom, nekiláttál elpakolni
– behúzom utazó ládám és a nappaliban bontom ki.
-Hát… igen – vakarja meg a
tarkóját.
-Tessék neked hoztam –
nyújtok neki egy szopogatós cukorkát.
-Mi ez?
-Köhögtél a telefonban –
magyarázom – Talán segít – azzal neki állok pakolni. Nem mondom, hogy pik-pak
rendet rakok, de míg szortírozom a ruháim és helyre rakom Kaoruét is addig a
konyhából finom illatok szállnak felém.
-Vacsora? – megyek ki
szimatolva.
-Gondoltam…
-Ez nagyon finomnak tűnik –
azonnal kezet mosok és asztalhoz ülök. Kicsit talán hökkenten, de leül velem
szembe – Jó étvágyat – és jóízűen falatozni kezdek.
-Jó újra itthon lenni – dőlök
hátra jóllakottan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése