Se veled se nélküled 10. fejezet

Reita pov

Nem csak a fejem, de a szívem is fáj, mikor felkelek. Ha ez nem lenne elég, egy újabb közös kép van cafatokban az asztalon, vajon mikor téptem szét? Nem is fontos. Nincs semmi ehető a hűtőben, úgyse vagyok éhes, és amit megeszek nem biztos, hogy bennem maradna. Kell nekem piálni? Kell, mert az legalább pillanatnyilag elfelejtet mindent.

Napszemüveggel a fejemen merek csak kilépni az utcára. Fejembe húzom a kapucnimat. Minden fény zavar. Muszáj bemennem próbára. Kocsiba nem merek ülni, így sietnem kell.

Az utcán elkerülnek a járókelők, nem lehetek túl bizalomgerjesztő, minden zaj hasogatja a fejem. Mégis egyet kihallok közülük.

-Liza, gyere, menjünk már, nekem sok a dolgom – a tegnapi kegyetlen hang most olyan lágyan szól egy lányhoz.

Tényleg csak játszott? Ennyit értem csak neki? Egy játék voltam, akit el lehet dobni. Kedvem lenne üvölteni fájdalmamban, mégse tehetem, egy macsó feláll és tűri, akár hány ütést mérnek rá.

Betámolygok próbára.

-Kösz Kai a tegnapit, jövök neked egyel – morgom üdvözlés után a dobosnak.

-Hát igen – sóhajt, bár látom rajta, igen feldúlt.

-Ugye nem mentél el hozzá – nézek szúrósan rá.

-Nem – rázza a fejét. Na persze, ez olyan igaz, mint hogy Nao ott hagyta. Tehát most már dühös is rám Kamijo nem csak kidobott az életéből egy másik lány miatt.

-Hüm – motyogom.

Előkapom a telefonom és írok egy smst. Fogalmam sincs mért kérek bocsánatot pont Naotól, de azt hiszem megérdemli, tegnap szabad naposok voltunk és elcsesztem az estéjüket. Mert önzően pont az ő párja kellet nekem, hogy hazavigyen. Másra nem nagyon számíthattam volna. Uruha ott maradt volna velem, hogy igyunk még. Aoi fel se vette volna, mert a barátnőjével volt valahol, azt hiszem ő most kérte meg a kezét. Ruki épp Pont falta vagy fordítva. Ki tudja. Választ nem várok majd, Kai megkapja helyettem.

Nem zavar, nem nyafogok, ha sokáig maradunk bent. Nem akaródzik hazamenni. Csak újra és újra szembesülök azzal a ténnyel, amit még mindig nem akarok elhinni.

Kezdenek össze folyni a napok. Kai néha ad az ebédjéből, mert nem eszem otthon, a konyhából ki lettem tiltva. A saját lakásomban, röhej.

Délután engednek haza minket. Ruki nem enged bent maradni, mondván aludjam ki magam, túl nagyok a táskáim.

Benyitok a lakásba, csak remélni merem, hogy üres, tévedek. A nappaliban hallom Sakura csilingelő kacagását. Régen boldoggá tett ez, most már csak nagyot sóhajtók. Nem köszönök már, hogy megjöttem, nincs kinek. Csak idegenek vagyunk egymás mellet. Mégis a kép, ami fogad a nappaliban egy újabb tőr amúgy is vérző szívembe.

A pasi akivel Sakura folyamatosan csalt, ott ül az én volt barátnőm mellet a kanapén, amit együtt vettünk még mikor berendeztük ezt a lakást. Na de a lényeg, hogy ott ülnek egymás mellett és a krapek azt a dudorodó pocakot simogatja, ami lehet az én vérem, mégis kizárnak az apaság örömeiből. Akarom én ezt egyáltalán? Az enyém egyáltalán? Kételyeim mardosnak. Muszáj eltűnnöm innen.

Kikeresek a neten egy kis egyszobás lakást, most nem bírnék családi méretekben gondolkodni, egy tipikus legénylakást keresek, meg is van és még csak nincs is messze a cégtől. Remek lesz, még alhatok is tovább.

Cuccaimmal nem kell sokat törődnöm. A ruháim fontosak és össze vannak pakolva. A gitárjaim még ami fontosak.

Beszélek a házinénivel, hogy lakótársam maradna, és ha elmentem, írasson vele szerződést, én nem akarok vele találkozni már. Sajnálja, hogy elmegyek, mert jó gyerek voltam. Elköszönünk, még mondom, hogy jövök vissza a dobozaimért.

A lakás nagyon jó a tulaj is kedves. Aláírjuk a szerződést, lecsengetem a foglalót és már hozhatom is a batyumat.

Csak kétszer kell fordulnom és minden már a lakásban van. Kipakolni már nincs erőm, csak a matracomat bontom egy takaróval.

Munka, munka hátán, Ruki furcsán méreget, biztos beszélt Kamijoval azért ilyen. Kai nagyon örült nekem a múltkor. Az sms-nek, amit írtam főleg, hogy Nao megbékült miatta.

Azt hiszem ennyi jó cselekedet elég volt tőlem, és adom a szokott formám. Bunkó és morc beszólások mindenkinek, néha erősebbre sikerülnek. A kis vackom egyre otthonosabb, szépen lassan pakolok ki. Nem kell elsietni. Talán ha három hétbe telik minden dobozt kicsomagolni.

Kezdek visszarázódni a kerékvágásba, már csak kicsit fáj, hogy elcsesztem. Már a gyerek se érdekel… na, ez így kicsit erős, mert érdekel, hogy milyen felnőtt lesz, ha egyáltalán az enyém, hasonlítani fog-e rám. Lehet nővéreméknek szólni kéne? Áh, nincs értelme, mert akkor meg kiverik a balhét. Sötét gondolataimat elterelem a munkával. Csak belülről fáj még mindig. Kívül már semmi nem látszik, ugyanúgy hülyéskedek a többiekkel és ökörködök a színpadon. A PV felvételeken csak néha kell újra felvenni a jeleneteimet. Azt hiszem sikerült mindenkit átvernem, legfőképpen magam.

Kamijo pov:

Segített, hogy Yukinak mindent elmondtam, de nem hozott helyre. A többieknek hozom a régi formám, de belül szenvedek. Abban is igaza volt dobosomnak, hogy rájuk számíthatok, de nem akarom hátráltatni a csapatot. A munka az első, minden más utána. És most én vagyok minden más.

Éjszakánként alig alszom, mert akkor is csak Reita és az emlékek lebegnek a szemeim előtt. Inkább koffeinen és nikotinon élek. Éjjel-nappal a laptop előtt ülök és írok. Zenét, szöveget, mindegy. A próbákat is elhúzom, de nem csinálhatom ezt a végtelenségig, mert a fiúk így is lázadoznak. Egyedül Yuki tud mindent, de nem szólt senkinek. Ismer már, hogy ne mondjam ki, mit akarok.

A napjaim unalmas egyhangúságban telnek. A munka tölti ki minden percem, így nincs már erőm semmire, még arra se, hogy felfogjam miért csinálom ezt, miért hajszolom magam ennyire. Liza aggódik, de szerencsére nem szól bele. A háttérből figyel. Fáradt vagyok, de képtelen vagyok pihenni. Nem akarok, mert akkor kikapcsol az agyam és megint emésztene a fájdalom. Azt nem! A fiúk is látják, hogy valami nem stimmel, de lerendezem annyival, hogy sok a munka. Ami nem hazugság, mert tényleg dolgozom. Nappal próbálunk, este megyek haza és laptopon folytatom. Csak a kávé tart talpon. Ami az alvást illeti, napi 1-2 óra, nem több. Nem bírok pihenni. Az evés se megy, nincs is kedvem hozzá. A stúdióban a fiúk előtt muszáj, hogy tartsam az álcát, miszerint jól vagyok, de a kaja alig megy le a torkomon, és hányingerem van tőle. Csoda, ha megmarad bennem. Érzem a fáradtságot, de képtelen vagyok pihenni. Ha nem fog már az agyam, hódolok egyéb kedvelt elfoglaltságaimnak. Sorra járom a kávé boltokat, hogy vásároljak. Gyorsan fogy mostanában a fekete, így nem is baj, ha veszek. Van egy sanda gyanúm miszerint nem tart majd sokáig.

Vörös és feldagadt szemekkel megyek be. Valamennyire segítenek a kontaktlencsék, meg némi smink a szemem alatti táskák ellen, de nem igen. Kóválygó fejjel megyek a stúdióba. Nem is tudom mi tart talpon. Talán csak a megszokás. Jó ez a monoton egyhangúság. Legalább van biztos pont az életemben.

- Sziasztok – köszönök nekik.

- Szia, megint nem aludtál – dorgál Teru.

- Azt ne mond, hogy megint dolgoztál – gyanakszik Hizaki.

- Pedig igen – erőltetek egy mosolyt.

- Aludni mikor akarsz? – szúrja közbe Yuki.

- Majd, de most gyerünk, dolgunk van – veszem kezembe a mikrofont.

Megcsóválják a fejüket és végre munkához látunk. Nem akarom, hogy faggassanak. Pár számot eléneklek, mikor megszédülök, zúg a fülem és minden elsötétül. Amit még hallok, a társaim ijedt kiáltása.

Yuki pov:

Azonnal abbahagyom a dobolást, mikor Kamijo összeesik. Hizaki még el tudja kapni, mielőtt a földre esett volna. Ő és Teru elviszik a kanapéig és ráfektetik.

- Mi történt? – kérdi rémülten Teru.

- Csak elájult, de miért? – faggat Hizaki is.

- Ez a hülye, ennyire túlhajszolta magát – morgok és kezem énekesünk homlokára teszem.

- De miért? – faggat tovább szőke gitárosom.

- Van egy tippem – sietve felveszem bőrkabátom – vigyétek haza, tegyétek ágyba és maradjatok mellette. Mára vége a próbának – veszem kézbe az irányítást.

- Te hova mész? – állít meg Teru.

- Utána járok pár dolognak – és már megyek is.

A parkolóban felpattanok a motoromra és irány a PSC. Kamijo sokat mondott nekem, de szerintem van még valami, amiről nem tudok. Bár ezt kétlem, ha mégis, szétrúgom Kamijo seggét, az biztos. Hülye barom. Ha nekünk nem mond semmit, akkor talán Ruki tud valamit. Remélem, még itt vannak. Megállok az épület előtt, leállítom járgányom és bemegyek.

- Segíthetek? – kérdi a portás.

- Igen, Yuki vagyok és Rukival kell beszélnem. Megmondaná hol a Gazette próbaterme? – veszem elő udvarias énem.

- Sajnálom, nem engedhetem fel.

- Uram, Ruki egy barátom és fontos, sőt, életbevágó lenne, hogy tudjak vele beszélni.

- Mégis…

- Fontos, és jelenleg nem vagyok túl türelmes hangulatomban. Ha akarja, estig elszórakozhatunk, vagy fogom magam és felmegyek – vesztem el a türelmem.

Aggódom a barátomért, erre itt kell szórakoznom, mikor jobb dolgom is lenne.

- A 6. emeleten balra az utolsó terem az övék – nyögi a fickó.

- Kösz – és megyek.

Biztos megijedt tőlem, de most leszarom. Felmegyek a megadott emeletre és megkeresem a próbatermet. Kopogás nélkül nyitok be. Négy megszeppent zenész néz rám. Ahogy látom a főkolompos nincs itt, így be kell érnem Rukival. Remélem ők is mindnet megbeszélnek egymással, mint mi.

- Yuki? – néz nagyot Kai.

- A basszeros hol van? – kérdem köszönés helyett.

- Most ment el. Miért? – néz nagyot Uruha.

- Remek – morgok – Ruki – nézek rá.

Az említett megszeppenve néz rám. Látszik, meg van ijedve. Nem miden nap tornyosul valaki fölé egy motoros kinézetű mérges egyén. A helyében én is tele csinálnám a gatyámat. Látva, hogy milyen a hangulat, Kai gyorsan összepakol és eliszkol mellettem. A másik kettő nem akar menni.

- Miért jöttél? – köszörüli meg a torkát a pöttöm.

- Mit tudsz Kamijoról? – vágok a közepébe.

- Nem sokat, csak hogy dolgozik.

- Szóval semmit. A magánéletéről mit tudsz?

Kezd fogyni a türelmem, de nem akarom nyíltan kimondani mi a helyzet, mert nem tudom mennyit tudnak erről a társai.

- Miért? Mit csinált?

- Semmit azon kívül, hogy napok óta nem alszik és addig hajszolta magát, míg össze nem esett. Nem tudod ennek véletlenül az okát?

- Mi? – kerekedik ki a szeme.

Ezek szerint tényleg nem tudott erről.

- Kamijo mondott nekem pár dolgot, de tudni akarom, mi az igazság.

- Miért? Mit mondott?

- Ne tedd a hülyét. A basszerosotok keze van a dologban, ennyi a lényeg. Vele akarok beszélni, de mivel nincs itt, ez lehetetlen. Te talán tudod miért történt az ami.

- Tényleg nem tudom. Reita soha nem mond semmit – nyekken.

Nagyon ijesztő lehetek, ha ennyire megijedt. A társai is tartják a három lépés távolságot, de éberen figyelnek.

- Ti ismeritek, ti vagytok vele egy bandában. Csak tudtok valamit – förmedek rájuk.

- Otthon lehet valami baj, de ezt is csak sejtjük – próbálja menteni Rukit Aoi.

- Nem beszéltek meg semmit? Hogy tudok így dolgozni, nem tudtok mindent a másikról? – teszem fel a jogos kérdést.

- Mások vagyunk mint ti – jelenti ki Uruha.

- Ez igaz, de akkor sem változtat a tényeken. A jelenlévők közül te tudsz a legtöbbet Kamijoról, neked talán elmondta mi baja – pillantok az énekesre.

- Tényleg nem tudom. Mióta van valakim, azóta nem is találkoztam a vámpíroddal, csak beszéltünk párszor, de az utóbbi időben nem – nyekken.

Itt nem megyek többre, tényleg nem tud semmit.

- Megadod Reita számát és címét? – próbálok nyugodt maradni.

- Minek az neked?

- Na vajon? Beszélni akarok vele.

- Nem adom meg. Ezt nem tehetem meg Rei-jel. Ha kell valami, akkor kérd el tőle – áll a sarkára.

Jogos, én se adom meg egyik társam elérhetőség sem, úgy hogy az érintett ne egyezne bele.

- Francba – és már megyek is.

Nem lettem sokkal okosabb, de legalább megtudtam, hogy Ruki nem tud semmit. Reitával kéne beszélnem, de nem tudom hol lakik. Felpattanok a motorra és indulok Kamijo lakására. Most érzem igazán, hogy milyen nehéz lehetett neki, mikor a mi életünket hozta rendbe. Ez a minimum, amit megtehetek érte, és meg is teszem. Tartozom neki ennyivel, sőt, többel is.

Kamijo pov:

Mikor magamhoz térek, már este van. A saját ágyamban fekszem. Hogy kerültem ide?  Nehézkesen kikelek az ágyból, és bizonytalan léptekkel indulok a nappali felé. Jöttömre Yuki felkapja a fejét és felül a kanapén.

- Magadhoz tértél? – kérdi.

- Aha, mi történt?

- Ülj le - ugrik fel.

Nem foglalkozom vele és mennék a konyhába, de elkapja a karom, és a kanapéra lök. Nyekkenek, de nem foglalkozik velem. Pár perc múlva jön vissza egy tál levessel.

- Egyél – parancsolja.

Nem szeretem ezt a hangsúlyt, ilyenkor jobb, ha azt teszem, amit mond, különben baj lesz.

- Mi történt? – kérdezem újra.

- Elájultál. Teru és Hizaki hoztak haza, egészen mostanáig itt voltak. Talán fél órája mentek el.

- És te mit csináltál? – kérdezem gyanakodva.

- Elmentem a PSC-hez.

Kanalam hangos csörömpöléssel landol a tányérban.

- Mi? Miért? Ugye nem csináltál vele semmit? – hadarom legnagyobb félelmeimet.

- Miattad mentem oda. Beszélni akartam azzal a barommal, de nem volt ott. Meg akartam tudni, hogy miért csaptad szét magad ennyire. Hiába faggattam a társait, senki nem tud semmit, mondván: Reita nem mond el semmit.

- Ez rá vall. Tényleg nem beszél a gondjairól. De akkor is…

- Neked akarok jót, aggódom érted. Nem akarom, hogy bajod legyen, ezért akartam beszélni vele.

- Yuki, kérlek, maradj ki ebből. Hálás vagyok, hogy segíteni akarsz, de most nem tudsz. Kérlek, ígérd meg, hogy kimaradsz ebből és nem keresed meg Reitát.

- Kamijo! – csattan fel – Miért véded ennyire? Azok után, hogy miatta készültél így ki?

- Ígérd meg – határozottan nézek a szemébe.

Tudom, hogy csak jót akar, de nem akarom, hogy ebbe belekeveredjen. Nem akarom terhelni a saját gondjaimmal elég neki a sajátja.

- Kérlek – hangom kemény mégis majdnem könyörgök.

Morog, hitetlenkedve csóválja a fejét. Nagyon vacilál. Pár percig gondolkodik, majd megszólal:

- Jól van, megígérem.

- Köszönöm – mosolygok hálásan.

Yuki nem fog újra magánakciózni, bármi áron megtartja az adott szavát.

Megvárja, míg megeszem a levest, aztán betámogat a szobámba. Azonnal elalszom.