Se veled se nélküled 8. fejezet

Kamijo pov

Akira valamin nagyon gondolkodik és bámul maga elé. Leteszek elé egy sört, mire felkapja a tekintetét.

- Min agyalsz? – ülök mellé.

- Csak azon, hogy… - jön zavarba – Sok nőt megkaphatnál. Bálványoznak téged, akkor miért…

- Vonzódom a férfiakhoz? – segítem ki.

- Igen.

Mélyet sóhajtok, meghúzom a sört és megdörzsölöm az arcom. Nem akarok erről beszélni, túl mély sebeket szakítanék fel. Ezt már kérdezték páran, de sose válaszoltam rá őszintén. Egy kezemen meg tudom számolni, hány ember tudja az igazat. Várok pár percig, míg összeszedem a gondolataimat.

- Évekkel ezelőtt, boldog családi életem volt. Szerető szülők, volt egy húgom és egy öcsém. Mindig én vigyáztam rájuk, mert a szüleink sokat dolgoztak, hogy jó legyen nekünk. Hiába kezdtünk felnőni, a testvéreim mindig előbb hozzám jöttek segítségért, aztán a szüleinkhez. Az öcsém 20 évesen beleszeretett egy lányba. Teljesen oda meg vissza volt érte. Egy szerelmes kamasz. Sokáig voltak együtt, de a nő csak kihasználta Kenjit. Mindenhogy, ahogy egy ember lehet. Kenji tudta, de szerette és ezért elviselte. Próbáltam segíteni, de nem tudtam. A dolgok addig fajultak, míg az öcsém bele nem őrült ebbe és öngyilkos nem lett. Nekem kellett volna rá vigyáznom, mert a bátyja voltam. A szüleink teljesen megtörtek, a húgom még nem értette igazán mi történt, csak azt, hogy már csak én vagyok a bátyja. Nekem kellett a lelket tartanom a családban, nem zuhanhattam össze. Miattuk kellett erősnek lennem. Ez nyitotta fel a szemem, hogy a nőkben nem lehet bízni. Nekik csak a pénz és a hatalom számít, nem az érzelmek. A temetésre az a ribanc el se jött, nem jött el leróni a tiszteletét. Amitől felfordult a gyomrom az az volt, mikor láttam a csajt egy másik sráccal, nem sokkal az Kenji halála után – dühömben összenyomom a sörös dobozt, így a keserű folyadék szétfolyik.

- Francba – sziszegem és elmegyek, hogy összetakarítsam.

Akira nem mond semmit, gondolataiba merül. Elszorul a torkom, alig kapok levegőt, de nem hagyom, hogy ez látszódjon rajtam.

- Így érthető – néz rám komolyan – Van egy barátom, aki egy másik pasival van együtt. Eleinte ez nagyon furcsa volt, de mostanra elfogadtam… nem ez a legjobb szó rá,… inkább megszoktam.

Igen csak meglep a reakciója. Teljesen mást vártam, de hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök neki.

Reita pov:

Kamijó válasza meglep, bár inkább az lep meg, hogy válaszol egy ilyen tolakodó kérdésre. Ami még jobban meglepett, hogy őszintén tette meg. Ülök és próbálom össze szedni a gondolataimat. Vajon az én anyám mit fog reagálni? És mama? Ijedten jövök rá, hogy egyszer majd, ha eljutok odáig még talán be is kell mutatnom nekik, jó nem kötelező, de illendő lenne, már ha ebből lesz egyáltalán valami.

Haza érkezem és egy nem várt vendég fogad. Sakura üldögél a kanapén mellette egy férfi üldögél és békésen beszélgetnek.

-Oh Akira haza találtál – néz rám megvető mosolyával.

-Szerbusz – biccentek kimérten.

-Nincs kaja a hűtőben – közli és mintha nem is lennék ott már vissza is fordul a férfi felé. Elhúzom a szám, nem ilyen viszont látásra számítottam.

Se kaja, se mosott ruha, semmi nincs, amit régebben azért meg csinált.

Hogy mit keres itt az a krapek nem tudom, de nem is érdekel. Ha Sakura elvan, és nem engem szekál, addig jó.

Ezek elől a gondok elöl Kamijohoz menekülök. Olyan jó érzés hogy nem nyaggat és nem kérdez, csak van és beszélgetünk. Vagyis inkább én beszéltetem. Nem kellenek oda az én gondjaim, azt mindig az ajtóban hagyom.

Késő este megyek mindig vissza abba a lakásba ne kelljen találkoznom azzal az idegesítő alakkal.

Sajnos erről a jó szokásomról le kell mondanom. Ugyanis volt egy elég kellemetlen eset.

-Kösz az estét – suttogom fülébe és forró csókkal válok el tőle. Annyira rossz hogy itt kell hagynom minden egyes alkalommal, bár nem is marasztal, ami kicsit fáj. Így minden este haza megyek, ahogy ma is.

Fáradtan sétálok hazafelé. Már csak az ágyamat akarom. Kulcsom illesztem a zárba fordítanám el de nem működik, nem enged a zár. Mi a fene? Hogy történhetett ez? Rossz ajtón próbálok bemenni? Nem, nem lehetek ekkora vak. A biztonság kedvéért ellenőrzöm de nem tévedtem jó ajtón próbálok be jutni. Mégse megy. Sakura ki cserélte volna a zárat? De hát honnan vette a bátorságot? Annyira fel dühödöm, hogy nem törődve a szomszédokkal úgy bele rúgok az ajtóba, hogy még cipőn keresztül is bele sajdul a lábam.

Most mi a fenét tegyek? Kamijohoz visszamenni nincs pofám. Kaihoz nem mehetek, mert megint bele gyalogolnék egy olyan jelenetbe, amit az én pici lelkivilágom nem viselne el, Aoi kilőve, nőzik. Ruki szintén zenész – elmosolyodom a saját hülye faviccemen – ő most Ponnal van és szintén nem akarok bele gyalogolni egy olyan jelenetbe ami Kainál játszódna le. Az egyetlen aki szingli és még be is engedne ezen a kései órán az Ruru.

Kocsiba ülök, teljesen üresek az utak. Így még az se baj hogy némi alkohol van bennem, mondjuk az az egy sör, amit a film alatt megittunk nem hiszem, hogy olyan sokat dobna a dolgon.

Nem csengetek, mert ha alszik, akkor inkább más alternatíva után nézek, lehet be megyek a stúdióba. De szerencsére vagy épp nem, Uruha ébren van és be enged. Alhatok a kanapén és még egy takarót is hozzám vág. A többi nem izgatja, szolgáljam ki magam, ismerem a járást. Másra nem vágyom csak, hogy alhassak. Beállítom a telefonom, hogy reggel még munka előtt el tudjak menni a kulcsok ügyében reklamálni. Párnát ér a fejem és már alszom is.

Reggel nyúzottan, kialvatlanul kelek a csipogó szörnyetegre, úgy visszaaludnék, olyan jó meleg van. Sajnos nem tehetem sok a dolgom. Lefőzök Uruhának egy kávét egy köszönöm kártyát firkantok, amit az asztalon hagyok.

Útközben azon agyalok vajon milyen szöveggel álljak elő a házinéninek. De mikor reggel bekopogok hozzá mosolyogva fogad és örül nekem, mert a lakótársam nagyon nem tetszik neki.

-Sajnálom – szabadkozom sokadszorra is – Kicserélte a kulcsokat és nem adott véletlenül önnek egy másolatot?

-Igen oda adta – kicsit kotorászik az ajtólap mögött – Itt is van. Ne mondja hogy nem adott neked?

-Későn értem haza és nem volt nyitva.

-Oh szegénykém hol aludt?

-Egy barátom volt kedves és befogadott éjszakára.

-Jaj, úgy örülök, hogy még vannak ilyen rendes emberek manapság kevés az olyan fiatal, mint maga – veregeti meg a vállam és mosolyogva utamra bocsát. Az új kulccsal a kezembe térek meg a lakásba, amit otthonom volt egy pár nappal ez ellőttig.

-Hát nem sikerült tőled meg szabadulni? – fogad kedvesen Sakura ismerőse.

-Tudtommal én itt lakom veled ellentétben én fizetem a lakás összköltségét.

Most azzal fenyegetőzöl, hogy kiraksz mindent a lakásodból? – hanglejtésétől fel áll a szőr a hátamon és legszívesebben behúznék neki egyet a tenyérbe mászó képébe. Mégse teszem.

Feszülten érkezek a próbára, stresszesen érkezek Kamijohoz, nála megnyugszom, de csak addig, amíg nem kényszerülök hazamenni, végül kelletlenül távozom. Idegesen érkezem mindig a lakás ajtajához. Uruha ugyan nem kérdezett semmit, a béke kávét gondolom, jóízűen megitta, és mivel nem hagytam magam után túl nagy rumlit. Mégse akarok megint nála kikötni. Szerencsére időben érkezem mostanában, így nem csuknak ki. Vagy a kanapén ülnek és beszélgetnek, és nem vesznek rólam tudomást, vagy a gyereknek szánt cuccokat nézegetik.

Ami legjobban fáj, hogy összefutok velük bevásárló kör utamon. Persze kaját megeszik, de másikat nem hoznak. A srác már nem alszik itt, és mikor én érkezem ő távozik, aztán ordítozunk egy „kellemeset” Sakurával, én bevágódom a konyhába, csinálok valami kaját magamnak, utána elvonulok a szobám magányába. Persze ez nem mindig történik így, mert néha utánam jön, és folytatja a szirénázását. Nem tudom miért is akartam megkérni a kezét. Tényleg a gyűrű. Ezen agyalgatok, mikor feltűnik a baba részlegnél Sakura, először el se hiszem hogy ő az. De igen, ott áll és egy kis rugdalódzót nézeget nevet azzal a féreggel.

Bennem valami eltörik. Ami a kosárba dobáltam kifizetem a kasszánál és menekülök el innen. Nem akarom látni, hogy boldog. Én igazán szerettem, most mondjuk, mással vannak ilyesfajta érzéseim, mégis. Mégis fáj, hogy tudom, lehet enyém a gyerek, ő pedig mással boldog. Tudom, már nem szeret, és azt hiszem, szívem is másért dobog. Akkor is fáj, nagyon fáj. Megmérgezi boldogságom.

A kis doboz, amit mindig a zsebemben tartok, most elviszem egy ékszerész ismerősömhöz.

-Hali, rég láttalak, na, hogy viseli a gyűrű, amit múltkor vittél?

-Itt van – veszem elő a dobozt. Kiveszem a gyűrűt, és a pultra teszem – Nem került átadásra. Viszont van itt valami – előkotrok egy papírfecnit, amire rá firkáltam a tervet. – Ezt meg tudod csinálni?

-Újabb jegyajándék?

-Nem, ez csak egy ajándék – elgondolkodva figyelem a rajzot.

-Nem lesz nehéz ügy, megoldom.

-Kösz.

-Egy hét múlva jöhetsz érte – azzal eltűnik a bolt hátsó részében – Kérsz hozzávaló dobozt?

-Nem – felkapom a viharvert, valaha fehér színűt, amin cseresznyefavirága van hímezve. – Ez jó lesz, csak az ékszer a lényeg.

-Ilyesmire gondoltál? – hozza ki a gépét. Belemélyedünk a tervezésbe, és majd három óra múlva szabadulok. Már nincs értelme Kamijohoz menni az üres dobozkával a zsebembe, hívom, hogy nem megyek. Kicsit csalódott, de nem baj, ilyen is kell, legyen néha. Nagy undorral megyek vissza a lakásba.