4. fejezet
Reita pov:
Hazamegyek, már
túl vagyok egy veszekedésen a menedzserrel és egy összeszólalkozáson Rukival.
Most már csak Sakurához szeretnék bújni.
-Szia kicsim –
köszönök neki, és meg akarom csókolni. Elhajol és eltol magától.
-Elköltözöm, és nem
akarlak látni – közli mindezt úgy, hogy rajtam még kabát bakancs van. Még haza
se érkeztem.
-Tessék? –
pislogok.
-Elegem van ebből
az életformából, emlékszel mikor vittél utoljára vacsorázni? Vagy mikor vettél
nekem utoljára bármit is?
Döbbenten
pislogok, de hisz nem is olyan rég, pont az évfordulónkon vittem egy puccos
étterembe ahhoz képest, hogy én egy otthoni gyertyafényesnek jobban örültem
volna. És alig egy hete vettem meg neki egy ruhát, amit kinézett magának. És
még mindig itt lapul a zsebembe a kis doboz.
-Sakura – nyögöm
ki nagy nehezen.
-Viszlát – azzal
fel veszi a táskáját bele bújik cipőkéjébe.
-Várj, ezt nem értem,
kérlek, magyarázd el – esdeklek.
-Nem érdekelsz
Reita, már nem tudom ki vagy. Hol van az a srác, akit meg ismertem? Akivel jó
volt az ágyban, aki férfi volt és nem egy ilyen papucs – lefitymálóan végig néz
rajtam, majd felhúzott orral távozik. Döbbenten állok az előszobában. És nem
értem a dolgokat.
Beljebb óvakodom
és a lakás már félig üres, csak az én ruháim vannak szanaszét dobálva. Minden
feltúrva, a gitár cuccaim a sarokba hányva, nem kis érték van oda dobálva.
Mindent elvitt.
Döbbenten ülök a
sarkamra. Most mit csináljak? A barátnőm elhagyott a srácok most haragszanak
rám. Azt hiszem most Ruru módszeréhez folyamodok. Nagyjából helyre és rendbe
rakom a lakást.
-Lehet vennem kéne
egy házi állatot, az legalább a kaja miatt kötődne hozzám. – jegyzem meg keserűen.
Valószínűleg igaza
volt Aoinak, minket csak a pénzünk és a hírnevünk miatt keresnek meg. Ezért nem
szóltam Sakuráról, nem akartam bemutatni a srácoknak. Szerettem volna külön
választani a magán életemet a zenekartól. Nem sikerült.
Beülök kedvenc kocsmámba,
ott talán békésebb, mint a lakás némasága. A pultos ismerősként üdvözöl
egyelőre még csak sörrel indítok.
Keserűek a
gondolataim, ahogy italom is az.
-Miért nem
kíváncsi senki Suzuki Akirára? – teszem fel a nagy kérdést.
-Talán mert
senkinek nem mutatod meg – ül le velem szembe egy ismerős alak.
-Hát te? –
kérdezem, talán túl barátságosan is, mert nem akaródzik felállni és elmenni.
Végül is nem bánom társaságát, legalább nem vagyok egyedül, még akkor is, ha ő
ül itt velem.
A poharak gyorsan
fogynak egymásutánban, de a nyelvem csak nem ered meg. Inkább hagyom, hogy ő
beszéljen, mesél a bandáról, mesél a tagokról, jó hallgatni valaki más bajait
és egy kicsit nem a sajátjaimmal törődni.
-Lassan haza kéne
menned – veti fel – Nem várnak otthon?
Vidám válaszom
azonnal visszanyelem. Nem, nem várnak otthon. Keserűen lehajtom a fejem és
megrázom. Uh, ezt nem kellet volna, összekavarodnak a dolgok.
-Gyere, elviszlek
egy darabon.
-Kösz – motyogom
és hagyom, hogy segítsen, valószínűleg a saját lábam nem bírna el.
Lehet rosszul
gondoltam, és Kamijo se olyan selyemfiú, mint amilyennek látszik. És lehet még
jó fej is, annak ellenére, hogy egy beképzelt bunkónak tűnik. Így, hogy
megvetettem magamba ezt a kérdést, zuhany alá kerülök, ami fog vacogtatóan
hideg. Mi van, már megint elzárták a meleg vizet? Passz hogy kerültem utána be
az ágyamba, de végre a pihe puha ágyikómban vagyok.
Azt hiszem túl
sokat ittam. Jóleső üresség hamar magába burkol.
Kamijo pov:
Nincs is jobb, mint
egy fárasztó nap után leülni egy sörhöz. Ahogy a helyet keresek magamnak,
megpillantok egy ismerőst. Valami nagy bánata lehet, szinte végig nyúlik az
asztalon.
- Miért nem
kíváncsi senki Suzuki Akirára? – motyogja.
- Talán, mert
senkinek nem mutatod meg – ülök le vele szembe.
- Hát te? – most valahogy
más a hangja, de ezt betudom az alkoholnak.
Már jó ideje itt
ülhet, nyílván nem szomjas.
- Ha csak egy
valamit mutatsz, a többi nem fog érdekelni senkit. Te csak Reitát mutatod meg
az embereknek, ezért soknak meg se fordul a fejében, hogy Akira milyen lehet.
De ez sajnos nem csak nálatok van így, hanem minden bandánál.
- Nem értem.
- Mi nem használunk
művésznevet, mi nagyjából önmagunkat adjuk. Az elején így volt, de a
rajongóknak nem ez kellett, így mi is játszunk. Sok embert nem érdekel, hogy
Yuki egy koncerten miért nem volt a toppon, miért hibázott többször is.
Betudták annak, hogy rossznapja volt, pedig közel sem ez volt a helyzet. Mikor
Hizaki nem tudja a maximumot hozni, mert majd összeesik a fáradtságtól, azt is
elkönyvelik a „rossz napja van” kategóriába. Teruval ugyan ez, ahogy velem is.
Egyszer torokgyulladással kellett végig csinálnom egy koncertet és a kritikusok
semmivel sem foglalkozva lehúzták az egész fellépést. Mi és a főnök tudta, hogy
mi a helyzet, mi van a színfalak mögött és ez a lényeg.
Nem azt mondom,
hogy a rajongók leszarják, hogy mi van velünk, de nem értik meg. Nem érzik azt,
amit mi. A nyomást, a hajtást, fogalmuk sincs, miken megyünk keresztül. Abba
nem gondolnak bele, hogy az ő kedvükért és a zenéért mindenről lemondunk, ami
igazán fontos egy embernek. Nem lehet igazi magánéletünk és családunk, mert
képtelenek vagyunk annyi időt a szeretteinkkel tölteni, amennyit akarunk és
amennyit a másik fél akar. Yukit éppen ezért a menyasszonya el akarta hagyni,
de valahogy kibékültek. Terunak a családjával volt valami, ami miatt nem tudott
a zenére koncentrálni. Hizaki szóló zenekarban is zenél a Versailles mellett.
Az embereket csak az érdekli, hogy mikor lesz a koncert, az új album, új klip,
de az nem, hogy milyen árat fizetünk a szórakoztatásukért. Ez szomorú. Nem
lehet kapcsolatunk senkivel, mert nem tudni, hogy akivel együtt vagyunk az
szeret-e minket vagy csak a pénz és a hírnév érdekli. A mi szívünk elsősorban a
zenéé és ezt sokan nem képesek megérteni.
- És veled mi a
helyzet?
- Velem? Én is
csalódtam már az emberekben. Talán egy éve egy új banda jött a kiadónkhoz és
összehaverkodtunk velük. Nem sokkal ez után kiderült, hogy az énekes csak azért
akart velünk lenni, mert általunk akart a csúcsra törni. És mikor ezzel
szembesítettük, nagyot nézett, mert azt hitte, nem derül ki. Egy szart nem.
Előbb utóbb minden kiderül. Fogalmazzunk úgy, hogy már nem sokáig dolgoztak
nálunk.
- Ismerős.
- Te jártál így?
Fúj egyet és inkább
italának szenteli a figyelmét. Valami nagy gebasz lehet, ha ennyire a padlóra
küldte. Ha jól emlékszem, Ruki azt mondta, hogy Rei egy kemény macsó. Talán így
van, talán nem. Talán az egész Gaze olyan, mint Ruki. Ő sem önmagát adja a
színpadon és a kamerák előtt. Láttam az igazi, pirulós Takanorit. Szöges
ellentéte Rukinak. Könnyen lehet, hogy Reitával is ez a helyzet. Mikor korábban
beszéltem vele, a bunkó és macsó Reita volt, akkor most, aki itt ül velem
szemben, az Akira? Reita mindjárt lefolyik az asztalról, olyan részeg. Biztos
semmit sem fogott fel abból, amit mondtam, de jólesett kibeszélni.
- Lassan menned
kéne. Nem várnak haza? – kérdezem.
Mondana valamit, de
inkább hívja a pincért, hogy fizetne. Pár perc múlva megjelenik a srác és
mondja az összeget. Én is fizetek. Rei kotorászik a tárcájában és egy
papírfecnit nyújt a pincérnek.
- Reita, az egy
bevásárló lista – figyelmeztetem.
Megint matat és
most egy korábbi számlával akar fizetni. Ez így nem lesz jó.
- Add ide, fizetek
– nyújtom felé a kezem.
Szó nélkül megkapom
a tárcáját és végre a pincér is megkapja az italok árát. Elhúzom a szám, így
nem engedhetem el a srácot. Lépni nem bír. Karjaira támasztja a fejét és
szuszog. Előkeresem a személyiét és megnézem, hol lakik. Szerencsére csak pár
utca. Felhúzom a székből és botladozva elindulunk a lakása felé. Nagyjából a
járda széle és a házak fala között tántorgunk. Könnyebb irányítani Reit, mint
gondoltam. Olyan súlyban lehet, mint Hizaki, akit könnyen felkapok. Addig nincs
baj, amíg nem akar hasra esni a saját lábában. Már épp kezdem azt fontolgatni,
hogy az ölemben viszem hazáig, mikor megérkezünk.
- Rei, ha még
magadnál vagy, mond meg hol a lakás kulcsod – nézek rá.
Nem mond semmit,
csak elkezd horkolni. Ilyen nincs, eszem megáll. Na jó, egyik kezemmel
megtartom, míg szabad kezemmel átkutatom elől a zsebeit. Remélem, itt van.
Nincs szerencsém, de nem engedhetem el, mert alszik.
- Ha most rögtön
nem térsz magadhoz, nem állok jót magamért – modulok rá.
Párszor megütögetem
az arcát, mire feléled. Nekilököm a kapunak, aminek neki támaszkodik. Én a
csípőjénél tartom, nehogy eldőljön, úgy imbolyog. Naná, hogy a farzsebében
tartja. Csak azért imádkozom, nehogy valaki meglásson minket, mert azt már
holnap a címlapokon látjuk. Ezt egyik kiadó se tudná elsimítani, nem kell
nekünk a botrány. Valahogy beügyeskedem magunkat a lépcsőházba és a
postaládákon szereplő nevek között keresem ennek a hülyének a lakását. Végre
meg van, már csak a liftet kéne megtalálni.
- Lift? – kérdem és
jobb híján oldalába mélyesztem körmeimet.
Felszisszen, de
legalább felébred.
- Arra – mutat
előre.
De jó, ennyi erővel
oldalra is mutathatott volna, mert nem látszik semmi, olyan sötét van. Kis
vakoskodás után végre megvan a felvonó és végre elindulunk felfelé. Míg azt
hittem, hogy csak pár sörre ugrom be a kocsmába. Ennyit a nyugis estéről. Végre
megérkezünk, és megint ráncigálhatom a basszerost. Oldalába mélyesztem
körmeimet, megint felébred. Egy kézzel nem tudom kinyit az ajtót, így Reit a
falnak támasztom, és rongybaba módjára csúszik le a földre.
- Te, keljél fel! –
kapok utána, de így nem tudom kinyitni az ajtót.
Egy sor
szentségelés után, inkább kinyitom az ajtót és utána jöhet a nagyobb feladat:
feléleszteni ezt a valamit, ami jelenleg nem lehet basszerosnak hívni, de még
zenésznek sem, ahogy embernek se. Jelenleg nem több egy szobanövénynél. Él, lélegzik,
és hogy helyváltoztatásra képes legyen, kell valaki – jelen esetben én – aki
arrébb taszigálja.
- Ha nem emlékszel
semmire, én esküszöm, megöllek – morgom és becibálom a lakásba.
Most ami kell neki,
az egy fürdő. Na jó, és az hol van? Felkapcsolok pár villanyt, és sorra nyitok
be az ajtókon. Viszonylag hamar sikerül megtalálni a fürdőt és most jön a
következő feladat: meg kéne fürdetni. Komolyan olyan érzésem támad, mintha az
anyja lennék, aki megfürdeti kisbaba fiát. Megáll az eszem. Valahogy sikerül a
fürdőig elvonszolnom és elkezdem vetkőztetni. Ha ezt megtudja, tuti kiherél.
Ahogy megszabadítom fölösleges ruhadarabjaitól, szabályosan eláll a lélegzetem.
Szépen kidolgozott izmok, karcsú test és sápadt bőr. Nagyon szép látvány. Talán
jobb teste van, mint Rukinak. Próbálom nem rajta legeltetni a szemem, mert
abból nem sok jó sülne ki. Eddig oké, de hogyan tovább? Ha beállítom a zuhany
alá, nem áll meg a lábán, de nem állhatok be vele, mert tiszta víz leszek. Azt
mégse kéne. Fintorogva alsóig vetkőzöm és megint felrángatom a szöszit. Nem
tudom hogyan, de sikerül betuszkolni a tus alá és megengedni a hideg vizet.
Ahogy végignézek formás izmain, széles és izmos hátán… érzem, hogy a vérem a
lehető legrosszabb helyre áramlik.
- Rei, ugye nem
vagy magadnál? – remélem, már alszik.
Hülye ötlet, de
remélem így van.
- Ez hideg – vacog.
Na ne! Most tényleg
eldobom az agyam! Akkor alszik mikor nem kéne, de mikor kell, akkor baszik azt
tenni. A hideg víztől megrázkódik és libabőrös lesz. Zihálva próbál józanodni.
Legnagyobb bánatomra rég voltam Rukival és itt nyöszörög előttem Reita, mintha…
mintha… na ne, már megint a fantáziám. Szinte látom magam előtt, ahogy a basszeros
nem a hidegvíztől, hanem a kéjtől nyög alattam és könyörög, hogy dugjam meg.
Megpróbálja ellökni magát a faltól, amivel csak azt éri el, hogy hozzám simul,
amivel még jobban növeli bennem a vágyat. Ha így folytatja, leszarom, hogy
részeg és nem is ismerem, itt helyben megrakom.
- Nem mész sehova,
itt maradsz – döntöm a falnak.
- De fázom – és
hozzám bújik.
Baszd meg Reita! Ez
a hála, amiért hazahozlak? Segítek neked, erre te megkínzol? Menj a picsába, de
rakéta sebességgel. A basszeros megtántorodik és ismét a falnak dől, csak
magával ránt engem is.
- Rei, engedj, vagy
olyat teszek, amit később mindketten megbánnánk – suttogom elfúló hangon a
fülébe.
Értetlenül pillant
rám. Nem ért semmit, de addig jó nekem. Ez így nem mehet tovább. Elzárom a
csapot és egy törülközővel megpróbálom megszárítani Reit. Szerencsére már kezd
magához térni, így már viszonylagosan stabilan áll. Betántorgunk a hálóba és
lefektetem az ágyra. Igyekszem nem őt bámulni. Mázlira a földön hever egy
melegítőgatya, amit rá tudok adni. Ráterítek egy pokrócot és megyek vissza a
fürdőbe a ruháimért. Felöltözöm, és már mennék, mikor megtorpanok a nappaliban.
Végig nézek a helyiségen és elhúzom a szám. Oké, hogy egy férfi lakik itt, de
itt még ahhoz képest is túl nagy a disznóól. Nem hiszem, hogy Rei ilyen
rendetlen lenne. Nem, itt valami más van. Mintha feltúrták volna. A kanapé
előtti kis asztalhoz lépek és találok egy eltépett fényképet, amin Rei van egy
mosolygó hullámos hajú lányt ölelget. Biztos a barátnője… volt. Szóval ezért
volt ez az egész. Szegény srác.
- Nem hiába, a
nőkben nem lehet bízni – sóhajtom és megcsóválom a fejem.
Erős srác, majd
feláll, és tovább megy. Ha egyedül nem megy, a társaira támaszkodhat. Csak rá
kell jönnie, hogy nem, baj, ha segítséget kér. Mert van, aki segít, mindig van
segítség. Nincs értelme tovább maradni, így is majd meg fagyok, mert vizes az
alsóm. Nem kéne megfázni. Bezárom az ajtót és elindulok végre haza. Igazán rám
fér már a pihenés. Elfáradtam. Reita miatt nem kell aggódni, kialussza magát és
semmire sem fog emlékezni. Legalábbis remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése