Se veled se nélküled 10. fejezet

Reita pov

Nem csak a fejem, de a szívem is fáj, mikor felkelek. Ha ez nem lenne elég, egy újabb közös kép van cafatokban az asztalon, vajon mikor téptem szét? Nem is fontos. Nincs semmi ehető a hűtőben, úgyse vagyok éhes, és amit megeszek nem biztos, hogy bennem maradna. Kell nekem piálni? Kell, mert az legalább pillanatnyilag elfelejtet mindent.

Napszemüveggel a fejemen merek csak kilépni az utcára. Fejembe húzom a kapucnimat. Minden fény zavar. Muszáj bemennem próbára. Kocsiba nem merek ülni, így sietnem kell.

Az utcán elkerülnek a járókelők, nem lehetek túl bizalomgerjesztő, minden zaj hasogatja a fejem. Mégis egyet kihallok közülük.

-Liza, gyere, menjünk már, nekem sok a dolgom – a tegnapi kegyetlen hang most olyan lágyan szól egy lányhoz.

Tényleg csak játszott? Ennyit értem csak neki? Egy játék voltam, akit el lehet dobni. Kedvem lenne üvölteni fájdalmamban, mégse tehetem, egy macsó feláll és tűri, akár hány ütést mérnek rá.

Betámolygok próbára.

-Kösz Kai a tegnapit, jövök neked egyel – morgom üdvözlés után a dobosnak.

-Hát igen – sóhajt, bár látom rajta, igen feldúlt.

-Ugye nem mentél el hozzá – nézek szúrósan rá.

-Nem – rázza a fejét. Na persze, ez olyan igaz, mint hogy Nao ott hagyta. Tehát most már dühös is rám Kamijo nem csak kidobott az életéből egy másik lány miatt.

-Hüm – motyogom.

Előkapom a telefonom és írok egy smst. Fogalmam sincs mért kérek bocsánatot pont Naotól, de azt hiszem megérdemli, tegnap szabad naposok voltunk és elcsesztem az estéjüket. Mert önzően pont az ő párja kellet nekem, hogy hazavigyen. Másra nem nagyon számíthattam volna. Uruha ott maradt volna velem, hogy igyunk még. Aoi fel se vette volna, mert a barátnőjével volt valahol, azt hiszem ő most kérte meg a kezét. Ruki épp Pont falta vagy fordítva. Ki tudja. Választ nem várok majd, Kai megkapja helyettem.

Nem zavar, nem nyafogok, ha sokáig maradunk bent. Nem akaródzik hazamenni. Csak újra és újra szembesülök azzal a ténnyel, amit még mindig nem akarok elhinni.

Kezdenek össze folyni a napok. Kai néha ad az ebédjéből, mert nem eszem otthon, a konyhából ki lettem tiltva. A saját lakásomban, röhej.

Délután engednek haza minket. Ruki nem enged bent maradni, mondván aludjam ki magam, túl nagyok a táskáim.

Benyitok a lakásba, csak remélni merem, hogy üres, tévedek. A nappaliban hallom Sakura csilingelő kacagását. Régen boldoggá tett ez, most már csak nagyot sóhajtók. Nem köszönök már, hogy megjöttem, nincs kinek. Csak idegenek vagyunk egymás mellet. Mégis a kép, ami fogad a nappaliban egy újabb tőr amúgy is vérző szívembe.

A pasi akivel Sakura folyamatosan csalt, ott ül az én volt barátnőm mellet a kanapén, amit együtt vettünk még mikor berendeztük ezt a lakást. Na de a lényeg, hogy ott ülnek egymás mellett és a krapek azt a dudorodó pocakot simogatja, ami lehet az én vérem, mégis kizárnak az apaság örömeiből. Akarom én ezt egyáltalán? Az enyém egyáltalán? Kételyeim mardosnak. Muszáj eltűnnöm innen.

Kikeresek a neten egy kis egyszobás lakást, most nem bírnék családi méretekben gondolkodni, egy tipikus legénylakást keresek, meg is van és még csak nincs is messze a cégtől. Remek lesz, még alhatok is tovább.

Cuccaimmal nem kell sokat törődnöm. A ruháim fontosak és össze vannak pakolva. A gitárjaim még ami fontosak.

Beszélek a házinénivel, hogy lakótársam maradna, és ha elmentem, írasson vele szerződést, én nem akarok vele találkozni már. Sajnálja, hogy elmegyek, mert jó gyerek voltam. Elköszönünk, még mondom, hogy jövök vissza a dobozaimért.

A lakás nagyon jó a tulaj is kedves. Aláírjuk a szerződést, lecsengetem a foglalót és már hozhatom is a batyumat.

Csak kétszer kell fordulnom és minden már a lakásban van. Kipakolni már nincs erőm, csak a matracomat bontom egy takaróval.

Munka, munka hátán, Ruki furcsán méreget, biztos beszélt Kamijoval azért ilyen. Kai nagyon örült nekem a múltkor. Az sms-nek, amit írtam főleg, hogy Nao megbékült miatta.

Azt hiszem ennyi jó cselekedet elég volt tőlem, és adom a szokott formám. Bunkó és morc beszólások mindenkinek, néha erősebbre sikerülnek. A kis vackom egyre otthonosabb, szépen lassan pakolok ki. Nem kell elsietni. Talán ha három hétbe telik minden dobozt kicsomagolni.

Kezdek visszarázódni a kerékvágásba, már csak kicsit fáj, hogy elcsesztem. Már a gyerek se érdekel… na, ez így kicsit erős, mert érdekel, hogy milyen felnőtt lesz, ha egyáltalán az enyém, hasonlítani fog-e rám. Lehet nővéreméknek szólni kéne? Áh, nincs értelme, mert akkor meg kiverik a balhét. Sötét gondolataimat elterelem a munkával. Csak belülről fáj még mindig. Kívül már semmi nem látszik, ugyanúgy hülyéskedek a többiekkel és ökörködök a színpadon. A PV felvételeken csak néha kell újra felvenni a jeleneteimet. Azt hiszem sikerült mindenkit átvernem, legfőképpen magam.

Kamijo pov:

Segített, hogy Yukinak mindent elmondtam, de nem hozott helyre. A többieknek hozom a régi formám, de belül szenvedek. Abban is igaza volt dobosomnak, hogy rájuk számíthatok, de nem akarom hátráltatni a csapatot. A munka az első, minden más utána. És most én vagyok minden más.

Éjszakánként alig alszom, mert akkor is csak Reita és az emlékek lebegnek a szemeim előtt. Inkább koffeinen és nikotinon élek. Éjjel-nappal a laptop előtt ülök és írok. Zenét, szöveget, mindegy. A próbákat is elhúzom, de nem csinálhatom ezt a végtelenségig, mert a fiúk így is lázadoznak. Egyedül Yuki tud mindent, de nem szólt senkinek. Ismer már, hogy ne mondjam ki, mit akarok.

A napjaim unalmas egyhangúságban telnek. A munka tölti ki minden percem, így nincs már erőm semmire, még arra se, hogy felfogjam miért csinálom ezt, miért hajszolom magam ennyire. Liza aggódik, de szerencsére nem szól bele. A háttérből figyel. Fáradt vagyok, de képtelen vagyok pihenni. Nem akarok, mert akkor kikapcsol az agyam és megint emésztene a fájdalom. Azt nem! A fiúk is látják, hogy valami nem stimmel, de lerendezem annyival, hogy sok a munka. Ami nem hazugság, mert tényleg dolgozom. Nappal próbálunk, este megyek haza és laptopon folytatom. Csak a kávé tart talpon. Ami az alvást illeti, napi 1-2 óra, nem több. Nem bírok pihenni. Az evés se megy, nincs is kedvem hozzá. A stúdióban a fiúk előtt muszáj, hogy tartsam az álcát, miszerint jól vagyok, de a kaja alig megy le a torkomon, és hányingerem van tőle. Csoda, ha megmarad bennem. Érzem a fáradtságot, de képtelen vagyok pihenni. Ha nem fog már az agyam, hódolok egyéb kedvelt elfoglaltságaimnak. Sorra járom a kávé boltokat, hogy vásároljak. Gyorsan fogy mostanában a fekete, így nem is baj, ha veszek. Van egy sanda gyanúm miszerint nem tart majd sokáig.

Vörös és feldagadt szemekkel megyek be. Valamennyire segítenek a kontaktlencsék, meg némi smink a szemem alatti táskák ellen, de nem igen. Kóválygó fejjel megyek a stúdióba. Nem is tudom mi tart talpon. Talán csak a megszokás. Jó ez a monoton egyhangúság. Legalább van biztos pont az életemben.

- Sziasztok – köszönök nekik.

- Szia, megint nem aludtál – dorgál Teru.

- Azt ne mond, hogy megint dolgoztál – gyanakszik Hizaki.

- Pedig igen – erőltetek egy mosolyt.

- Aludni mikor akarsz? – szúrja közbe Yuki.

- Majd, de most gyerünk, dolgunk van – veszem kezembe a mikrofont.

Megcsóválják a fejüket és végre munkához látunk. Nem akarom, hogy faggassanak. Pár számot eléneklek, mikor megszédülök, zúg a fülem és minden elsötétül. Amit még hallok, a társaim ijedt kiáltása.

Yuki pov:

Azonnal abbahagyom a dobolást, mikor Kamijo összeesik. Hizaki még el tudja kapni, mielőtt a földre esett volna. Ő és Teru elviszik a kanapéig és ráfektetik.

- Mi történt? – kérdi rémülten Teru.

- Csak elájult, de miért? – faggat Hizaki is.

- Ez a hülye, ennyire túlhajszolta magát – morgok és kezem énekesünk homlokára teszem.

- De miért? – faggat tovább szőke gitárosom.

- Van egy tippem – sietve felveszem bőrkabátom – vigyétek haza, tegyétek ágyba és maradjatok mellette. Mára vége a próbának – veszem kézbe az irányítást.

- Te hova mész? – állít meg Teru.

- Utána járok pár dolognak – és már megyek is.

A parkolóban felpattanok a motoromra és irány a PSC. Kamijo sokat mondott nekem, de szerintem van még valami, amiről nem tudok. Bár ezt kétlem, ha mégis, szétrúgom Kamijo seggét, az biztos. Hülye barom. Ha nekünk nem mond semmit, akkor talán Ruki tud valamit. Remélem, még itt vannak. Megállok az épület előtt, leállítom járgányom és bemegyek.

- Segíthetek? – kérdi a portás.

- Igen, Yuki vagyok és Rukival kell beszélnem. Megmondaná hol a Gazette próbaterme? – veszem elő udvarias énem.

- Sajnálom, nem engedhetem fel.

- Uram, Ruki egy barátom és fontos, sőt, életbevágó lenne, hogy tudjak vele beszélni.

- Mégis…

- Fontos, és jelenleg nem vagyok túl türelmes hangulatomban. Ha akarja, estig elszórakozhatunk, vagy fogom magam és felmegyek – vesztem el a türelmem.

Aggódom a barátomért, erre itt kell szórakoznom, mikor jobb dolgom is lenne.

- A 6. emeleten balra az utolsó terem az övék – nyögi a fickó.

- Kösz – és megyek.

Biztos megijedt tőlem, de most leszarom. Felmegyek a megadott emeletre és megkeresem a próbatermet. Kopogás nélkül nyitok be. Négy megszeppent zenész néz rám. Ahogy látom a főkolompos nincs itt, így be kell érnem Rukival. Remélem ők is mindnet megbeszélnek egymással, mint mi.

- Yuki? – néz nagyot Kai.

- A basszeros hol van? – kérdem köszönés helyett.

- Most ment el. Miért? – néz nagyot Uruha.

- Remek – morgok – Ruki – nézek rá.

Az említett megszeppenve néz rám. Látszik, meg van ijedve. Nem miden nap tornyosul valaki fölé egy motoros kinézetű mérges egyén. A helyében én is tele csinálnám a gatyámat. Látva, hogy milyen a hangulat, Kai gyorsan összepakol és eliszkol mellettem. A másik kettő nem akar menni.

- Miért jöttél? – köszörüli meg a torkát a pöttöm.

- Mit tudsz Kamijoról? – vágok a közepébe.

- Nem sokat, csak hogy dolgozik.

- Szóval semmit. A magánéletéről mit tudsz?

Kezd fogyni a türelmem, de nem akarom nyíltan kimondani mi a helyzet, mert nem tudom mennyit tudnak erről a társai.

- Miért? Mit csinált?

- Semmit azon kívül, hogy napok óta nem alszik és addig hajszolta magát, míg össze nem esett. Nem tudod ennek véletlenül az okát?

- Mi? – kerekedik ki a szeme.

Ezek szerint tényleg nem tudott erről.

- Kamijo mondott nekem pár dolgot, de tudni akarom, mi az igazság.

- Miért? Mit mondott?

- Ne tedd a hülyét. A basszerosotok keze van a dologban, ennyi a lényeg. Vele akarok beszélni, de mivel nincs itt, ez lehetetlen. Te talán tudod miért történt az ami.

- Tényleg nem tudom. Reita soha nem mond semmit – nyekken.

Nagyon ijesztő lehetek, ha ennyire megijedt. A társai is tartják a három lépés távolságot, de éberen figyelnek.

- Ti ismeritek, ti vagytok vele egy bandában. Csak tudtok valamit – förmedek rájuk.

- Otthon lehet valami baj, de ezt is csak sejtjük – próbálja menteni Rukit Aoi.

- Nem beszéltek meg semmit? Hogy tudok így dolgozni, nem tudtok mindent a másikról? – teszem fel a jogos kérdést.

- Mások vagyunk mint ti – jelenti ki Uruha.

- Ez igaz, de akkor sem változtat a tényeken. A jelenlévők közül te tudsz a legtöbbet Kamijoról, neked talán elmondta mi baja – pillantok az énekesre.

- Tényleg nem tudom. Mióta van valakim, azóta nem is találkoztam a vámpíroddal, csak beszéltünk párszor, de az utóbbi időben nem – nyekken.

Itt nem megyek többre, tényleg nem tud semmit.

- Megadod Reita számát és címét? – próbálok nyugodt maradni.

- Minek az neked?

- Na vajon? Beszélni akarok vele.

- Nem adom meg. Ezt nem tehetem meg Rei-jel. Ha kell valami, akkor kérd el tőle – áll a sarkára.

Jogos, én se adom meg egyik társam elérhetőség sem, úgy hogy az érintett ne egyezne bele.

- Francba – és már megyek is.

Nem lettem sokkal okosabb, de legalább megtudtam, hogy Ruki nem tud semmit. Reitával kéne beszélnem, de nem tudom hol lakik. Felpattanok a motorra és indulok Kamijo lakására. Most érzem igazán, hogy milyen nehéz lehetett neki, mikor a mi életünket hozta rendbe. Ez a minimum, amit megtehetek érte, és meg is teszem. Tartozom neki ennyivel, sőt, többel is.

Kamijo pov:

Mikor magamhoz térek, már este van. A saját ágyamban fekszem. Hogy kerültem ide?  Nehézkesen kikelek az ágyból, és bizonytalan léptekkel indulok a nappali felé. Jöttömre Yuki felkapja a fejét és felül a kanapén.

- Magadhoz tértél? – kérdi.

- Aha, mi történt?

- Ülj le - ugrik fel.

Nem foglalkozom vele és mennék a konyhába, de elkapja a karom, és a kanapéra lök. Nyekkenek, de nem foglalkozik velem. Pár perc múlva jön vissza egy tál levessel.

- Egyél – parancsolja.

Nem szeretem ezt a hangsúlyt, ilyenkor jobb, ha azt teszem, amit mond, különben baj lesz.

- Mi történt? – kérdezem újra.

- Elájultál. Teru és Hizaki hoztak haza, egészen mostanáig itt voltak. Talán fél órája mentek el.

- És te mit csináltál? – kérdezem gyanakodva.

- Elmentem a PSC-hez.

Kanalam hangos csörömpöléssel landol a tányérban.

- Mi? Miért? Ugye nem csináltál vele semmit? – hadarom legnagyobb félelmeimet.

- Miattad mentem oda. Beszélni akartam azzal a barommal, de nem volt ott. Meg akartam tudni, hogy miért csaptad szét magad ennyire. Hiába faggattam a társait, senki nem tud semmit, mondván: Reita nem mond el semmit.

- Ez rá vall. Tényleg nem beszél a gondjairól. De akkor is…

- Neked akarok jót, aggódom érted. Nem akarom, hogy bajod legyen, ezért akartam beszélni vele.

- Yuki, kérlek, maradj ki ebből. Hálás vagyok, hogy segíteni akarsz, de most nem tudsz. Kérlek, ígérd meg, hogy kimaradsz ebből és nem keresed meg Reitát.

- Kamijo! – csattan fel – Miért véded ennyire? Azok után, hogy miatta készültél így ki?

- Ígérd meg – határozottan nézek a szemébe.

Tudom, hogy csak jót akar, de nem akarom, hogy ebbe belekeveredjen. Nem akarom terhelni a saját gondjaimmal elég neki a sajátja.

- Kérlek – hangom kemény mégis majdnem könyörgök.

Morog, hitetlenkedve csóválja a fejét. Nagyon vacilál. Pár percig gondolkodik, majd megszólal:

- Jól van, megígérem.

- Köszönöm – mosolygok hálásan.

Yuki nem fog újra magánakciózni, bármi áron megtartja az adott szavát.

Megvárja, míg megeszem a levest, aztán betámogat a szobámba. Azonnal elalszom.

Se veled se nélküled 9. fejezet:

Kamijo pov:

Egyik reggel legnagyobb meglepetésemre, a húgom felhív, mert itt van a városban. Megbeszéljük, hogy találkozunk egy kávézóban. Nagyon örülök, hogy végre láthatom.

A kávézó teraszán egy gyönyörű kék ruhás nő vár, és int.

- Liza – ölelem meg.

- Bátyó – erősen megszorongat.

Alig ülünk le, jön a pincér az étlappal.

- Ugye nem zavartam meg semmit? – kérdi.

- Dehogy, rád mindig van időm. Mesélj, mi újság?

- Nem sok. Anyáék jól megvannak, otthon minden rendben.

- Helyes.

- Viszont szeretnék segítséget kérni tőled.

- Mi baj? – kapom fel a fejem.

- Itt kaptam állást, de még nincs annyi pénzem, hogy legyen lakásom, és…

- Ne folytasd, gyere hozzám nyugodtan.

- Tényleg? – vidul fel.

- Persze.

- Nem lakik nálad senki? Nem akarok zavarni?

- Nem zavarsz.

- Biztos?

Csúnyán nézek rá, mire elneveti magát. Míg megisszuk a kávénkat, megbeszéljük a részleteket. Akira nem lakik és nem is alszik nálam, így nem fog senkit zavarni Liza. Segítek a bőröndöket felvinni a lakásba.

- Hülye kérdés, de van valakid? – szegezi nekem a kérdést.

- Fogalmazhatunk úgy is.

- Ezt hogy érted?

- Hosszú.

- Mesélj.

- Majd – ezzel lezártnak tekintem a témát.

Liza megkapja a vendégszobámat. Egész délután beszélgetünk, aztán főz valami finomat.

- Meddig maradhatok? – kérdi mosogatás közben.

- Nyugi, amíg nem lesz lakásod, nem teszlek ki az utcára.

- Sejtettem. Pár napról, esetleg hétről, vagy egy hónapról lenne szó.

- Addig maradsz, amíg akarsz. Nekem is jól jön a társaság – fájdalmas fintorra húzom ajkaim.

- Ezt úgy mondod, mintha a pasid nem töltene veled elég időt.

Liza nem is tudja, mennyire igaza van. Így kimondva még rosszabb. Megrázom a fejem, próbálok örülni a húgomnak.

A napok telnek, de semmi sem változik. Csak délután találkozunk pár órát Akirával. Néha estefelé feljön egy kicsit, ilyenkor megkérem Lizát, hogy később jöjjön haza. Drága húgom nem haragszik ilyenkor, és jó szórakozást kíván estére. Az ilyen éjszakákat ő a barátnőjénél tölti, én meg egyedül, mert akárhogy kérem Akirát, nem marad velem. Forr köztünk a levegő, de az ágy hideg.

Nem értem ezt a srácot. Érzem, hogy valami nem stimmel és ismerem már az embereket ennyire. Látszik rajta, hogy boldog mikor velem van, látom rajta, hogy akarja ezt a kapcsolatot, de akkor miért csinálja ezt? Az oké, hogy párszor haza megy, de minden este? Nem igazán akaródzik neki elmenni, mégis megteszi, de miért? Nincs háziállata, amit etetni kéne. Itt valami nagyon sántít. Van egy tippem, de remélem, tévedek. Azonnal elkezdem keresni a telefonom.

- Liza, nem láttad a telefonom? – kiáltok neki.

- A nappaliban, a dohányzóasztalon – jön a helymeghatározás.

Megszerzem a készüléket és tárcsázom Ruki számát. Ha valaki, akkor ő tudni fogja mi baja a basszerosnak. Remélem, mindent elmondanak egymásnak, mert ha nem, baj van.

- Ki vagy? – kérdi Ruki.

- Kamijo, van egy perced?

- Aha, mond.

- Hülye kérdés, de mi baja Reitának?

- Nem tudom, haver. Mostanában a szokottnál is morgósabb. Ha hozzászólunk, vagy válaszol, vagy meg akar ölni a tekintetével. Azt reméltem, hogy neked elmond valamit.

- Én meg azt, hogy nektek. Ti nem beszélitek meg a problémákat?

- De, csak ismered Reit milyen.

- Ja, ne is mond.

- Tényleg nem mondott semmit?

- Nem, sokszor jön dúlva-fúlva, aztán megnyugszik, és méla utálattal megy haza. Nem értem miért.

- Passz, de ide is így jön.

Kis káromkodás után elbúcsúzunk és bontjuk a vonalat. A kis készüléket a kanapéra dobom.

- Mi a baj? – teszi a vállamra kezét Liza.

- Semmi, hosszú – szorítom meg apró kezét – Nem kéne menned egy meghallgatásra?

- De – és már rohan is ruhát válogatni.

Idegesen cigire gyújtok és próbálok rájönni, mi a franc van itt. Leülök a kanapéra és bámulok magam elé.

- Na, mondd már el mi a baj. Ha azt mered mondani, hogy semmi, nagyon megjárod – ül az ölembe immár menetre készen Liza.

Elmosolyodok, látszik, hogy testvérek vagyunk. Kiveszi a számból a nikotin rudat és leteszi a hamutálba. Mélyet sóhajtok és végre belekezdek.

- Van egy srác, talán fogalmazhatunk úgy, hogy együtt vagyunk. Mostanában furcsa és az a gyanúm, hogy van valakije.

- Miből gondolod?

- A jelek. Folyamatosan morog, utál hazamenni, mégis megteszi. Láttam már ilyet és mindig igazam lett a végén.

- A srác nem mond semmit?

- Nem, mindent magába fojt. A bandatársainak se mond semmit.

Elhúzza a száját és magához ölel. Ahogy karjaiba zár, szinte minden mérgem elszáll. Liza tudja, hogyan nyugtasson meg. Átkarolom vékony derekát és szíve dobogását hallgatom.

- Ha hazajöttem, ezt megbeszéljük valami pia mellett, oké? – tol el.

- Oké, addig megpróbálom befejezni a munkát.

- Helyes, szia – ad egy puszit és már megy is.

Elszívom a cigim és egy nagy halom papír fölé görnyedek. Kezd nagyon elegem lenni, nem elég a saját problémám, még ez a rengeteg papír. Itt van előttem egy egész esőerdő! Engedélyek, számlista, kotta, szövegek, szervezési papírok, rendelések, ruha tervek és még sorolhatnám. Mikor már kezd minden egybe folyni, főzök egy kávét. Alig kezd forrni a víz, mikor szól a kaputelefon. Ez Reita, csak ő ül rá a gombra.

- Gyere – és nyitom a kaput.

Ha most se mondja el mi baja, komolyan nem tudom, mit csinálok vele. Fáj, hogy nem bízik bennem ennyire. Meg se várom, hogy kopogjon, kinyitom az ajtót.

- Szia – üdvözlöm.

- Szia – erőltet és mosolyt.

Magához húz egy csókra. Na, most lett elegem.

- Meddig akarod még ezt csinálni? – húzódok el tőle.

Mérges tekintetemet nem érti, bambán bámul.

- Mit?

- Ne nézz hülyének, mert nem vagyok az. Azt hiszed, nem veszem észre?

- Mégis mit?

- Ne tettesd a hülyét! Tudtommal minden emberi kapcsolat alapja a bizalom. Te nem bízol bennem, mert nem árulsz el mindent. Miért mész el, ha nem jó neked otthon? Valami oka kell, hogy legyen, ahogy annak is, hogy ilyen undok vagy. Áruld el, de őszintén: van valakid?

- Igen, van – néz a szemembe.

Döbbenten hátrálok meg, rég láttam ennyire őszintén csillogni a szemét. Kell pár pillanat, hogy felfogjam szavai értelmét. Hát jó, legalább tudom hányadán állunk.

- Takarodj – döbbenten hőköl hátra - Amíg nem döntöd el, kit akarsz, addig nincs miről beszélnünk – lököm ki az ajtón és csapom az orrára.

Ezek után lesz oka, hogy takargassa. Idegesen trappolok a konyhába a kávémért. Beízesítem és megyek vissza dolgozni. Ezek szerint jól sejtettem, már megint. Cigire gyújtok és próbálok a papírokra figyelni. El vagyunk maradva, nem törődhetek a saját bajommal. Egymás után gyújtok rá és közben telefonálok.

- Megjöttem! – kiált Liza.

- Máris? Hisz most mentél el – nézek rá.

- Egész nap itt ültél? – csodálkozik.

- He?

- Este van.

Kinézek az ablakon és milyen igaza van. Fáradtan dőlök hátra és dörzsölöm meg fáradt szemeimet.

- Nézd mit hoztam – emel elém egy üveg rumot.

- De te nem szereted a töményt.

- Nem baj, de te igen. Mi volt a baj reggel?

- Semmi, most már tárgytalan.

Térek ki a válasz elől és hozok két poharat.

- Ne légy ilyen! Mond el!

- Mondom, hogy semmi, csak igazam lett – mordulok rá.

- Sajnálom – hajtja le a fejét bűnbánóan.

- Bocs, csak fáj ez az egész.

- Akkor ne mond el.

- Majd, ígérem, mindent megtudsz.

- Oké.

Félre rakjuk a papírokat és iszogatunk. Az alkohol és Liza el tudja vonni a figyelmem és nem emésztem magam. Elfogy a fél üveg szesz, mikor eltántorgunk aludni.

Reita pov:

Hosszúak a napok és még hosszabbak az éjszakáim. Nem elég hogy Sakura haza hozza azt a férget, de még beszélgetnek elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam. Már tudom, hogy azon a bulin találkoztak, mikor mi előző este bowlingozni voltunk, az összes hibámat megkapom. Ami igazán fáj, hogy nem a szemembe, hanem így, a hátam mögött és úgy, hogy én is halljam. Ruki hajt minket, mint az őrült. Új stinget adunk ki. És a nagy album is nyakunkon van. Feszült vagyok és kialvatlan. Az egyetlen kellemes dolog egy 24 órából álló napban, hogy a vége felé van pár röpke órácskám egy sör és Kamijo táraságában. Nagyon megkedveltem az együtt töltött időt. Ugyan már nem mondhatom el magamról, hogy izom heteró vagyok, de élvezem a társaságát. Meg amiket művelünk néha. Azt hiszem, át fogom neki adni rövid időn belül az ajándékát.

Rátenyerelek a csengőre, ebből tudja, hogy én vagyok, nem kérdez, hanem nyitja a kaput. Fáradtan lépkedek a liftig. Végre láthatom. Kopognom se kell, nyitja az ajtót. Üdvözölném a puszival, amit már nem is tudom mikor vezettünk be, és mikor lett ennyire természetes. Eltol magától.

Üdvözlés után azonnal nekem támad, mit csináltam és mikor, amiért így megvádol? Értetlenül állok a kérdés előtt. Én bízom benne, mégis mi a fenét keresnék itt? Miért akarnám magamhoz ölelni? Miért hagynám, hogy meséljen? Azt hiszem ez az, hogy még nem mondtam el neki, hogy ő van nekem egyedül. Amiért haza megyek, az nem fontos, eltörpül ahhoz a jóhoz képest, amit tőle kapok. Ki kell, hogy mondjam neki, hogy értse?

-Igen, van – nézek a szemébe őszinte szeretettel. Hisz csak ő nyújt nekem biztonságot.

Döbbenten pislog rám és meghátrál, nem értem. Mit mondtam rosszul? Nem ezt a reakciót vártam tőle. Egy pillanat alatt vált őrjöngő dühbe döbbenete.

-Takarodj – sziszegi - Amíg nem döntötted el kit akarsz, addig nincs miről beszélnünk!

Hökkenten hagyom, hogy kilökjön a küszöbön kívülre, és vágja be az ajtót, amin alig fél perce léptem be.

Hangosat csattan. Fájdalom hasít orromba. Azt hiszem eltörtem. Odakapok. Véres. Remek.

Vérző orrom fogva kullogok lefelé. Mit rontottam el? Rosszat mondtam volna?

Igen, van valakim, Ő.

Vagyis ezek szerint csak volt.

Nem értem.

Gyalog megyek az első utamba kerülő kocsmába.

-Uram, jól van? – kérdi a pultos.

-Igeb csak haszdálhatdám a mosdot?

-Persze mennyen – ijedten int az említett helység felé. Bevetem magam és lemosom arcomról a vért. Pár perc és el is áll. Mit csesztem el? Zakatol az agyamban. Lehet, mást szeret, és azért nem kellet volna mondanom?

-Váááh ez túl zavaros – fogom a fejem. Eltakarítom magam után a vérnyomokat.

-Jól van? – kérdi a pultos, mikor leülök elé.

-Igen, már jobban – sóhajtok nagyot – Mért készítették ilyen keményre az ajtókat?

-Ajtó?

-Azt hiszem, ma kirakták a szűröm – felnézek a háta mögötti kínálatra – készítene nekem valami erőset? – több kedvelt alkoholféleség is sorakozik a polcokon, hátha valami jó sül ki belőle.

-Persze – mosolyodik el – Szerelmi bánat?

-Valami olyasminek is nevezhettük – vonok vállat. Közben figyelem precíz mozdulatait – Az orromra vágta szó szerint az ajtót, mikor megmondtam, kell nekem.

-Valószínűleg megijedt – von vállat.

-Megijedt?

-A fiam is udvarolt egy lánynak, de mikor megmondta neki, hogy hosszabb távra szeretne vele lenni, mondjuk összeköltözni, a csaj megijedt és majdnem elmenekült. – felkacag – az volt egy szép baleset.

-Lehet – húzom meg az italt. Huh, tényleg jó erősre sikerült – Kérek még egyet.

-Lassabban, még fiatal az éjszaka.

-Nem számít, ma már úgy se saját lábamon megyek haza.

Sorra döntöm magamba a koktélokat. És rájövök, hogy nem kellettem Kamijonak, csak játék voltam, amit akár Rukival is kieszelhetett vagy Sakurával, mert a csaj olyan jó stratéga. Sakkban tart azzal, hogy enyém is lehet a gyerek, és beperel, ha nem vagyok elég figyelmes vele és nem adok neki elég apanázst a családalapításhoz egy másik férfival.

Már nehezen tudom felemelni a fejem.

-Setígene… Segtenneí… Se… gí… te… ne? – szótagolom, és milyen büszke vagyok magamra, hogy kimondtam.

-Miben? – néznek rám a pultosok. Hogy lett belőle kettő?

-Nem látom a számot rajta – veszem elő a telefonom, és másodikra sikerül a kezébe nyomnom – A kettes hívószámot tárcsázná? Egy haverom és értem tud jönni – azzal elterülök a pulton. Ennyire futotta az erőmből, lehunyom a szemem és várom a jól ismert sötétséget. Nem jön, de Kai igen. Haza visz.

Kai pov:

Már aludnék mikor megszólal a telefonom.

-Ha nem kapcsold ki azt a kurva telefont – morog mellettem életem párája, és fejére nyomja a párnát. Elnémítom a készüléket, de hogy Reita ilyenkor keressen. Kimászok a meleg ágyból, felveszem és kimenekülök a szobából, mikor meghallom a háttér zajt.

-Igen? – kiáltok bele, hátha meghallja.

-A barátja itt van a pulton kiterülve, megkért hívjam fel önt, érte tudna jönni? – karcos morcos férfihang.

-Igen, kérem, adja meg a címet – amint megkapom a kért információt felírom. – Köszönöm, mindjárt ott vagyok. – azzal bontom a vonalat és kutatok a farmerem után.

-Hova készülsz? – jön a morcos hang mögülem.

-Ne haragudj – ölelem magamhoz – Reiel valami nagy baj van, és engem hívott fel, most talán tudok rajta segíteni, hetek hónapok óta furcsa nekem.

-Rendben, de siess haza, korán kelsz és későn jössz, most tudtunk volna együtt aludni – kapok egy álmos csókot még, és utamra enged.

-Rei, ezt még leverem rajtad – fogadkozom.

Megérkezek a kocsmához, és alig lépek be, máris látom, ahogy szétfolyik a pulton.

-Köszönöm, hogy felhívott – intek a pultosnak és próbálom fel nyalábolni a basszerost.

-Kai? – kérdi hatalmasakat pislogva.

-Igen, én vagyok.

-Várj, fizetnem kell – azzal kotorászik a pénztárcája után. Előszedi, de nem boldogul a bankók felismerésével.

-Mennyi lesz? – nézek a pohár rengetegen végig. A fazon nem szól, csak elém tolja a számlát. Kiveszem a megfelelő összeget némi jattal, és megpróbálom újra felkanalazni bandatársam. Elég hamar sikerrel járok.

Kitántorgunk a kocsiig. Beültettem és telefonomért nyúlok és reménykedem, hogy nem lesz mérges.

-Igen? – kérdi morcos hangon.

-Ne haragudj, már megint felkeltettelek ezzel a vacakkal – szabadkozom.

-Mond – dörren rám.

-Kicsim, itt nagyobb baj van, mint gondoltam, nem tudom, mikor fogok érkezni.

-Akkor csak az ágyban várlak meg, és egy hétig hozzám se nyúlhatsz a telefon miatt – fenyegetőzik.

-Még puszit sem?

-Na jó, azt talán kapsz – látom ahogy megvonja a vállát.

-Igyekszem – köszönök el és bontom a vonalat.

Nehéz heteknek nézek elébe.

Reita a hátsó ülésen bámul kifele az ablakon.

-Nem kellek én senkinek – sóhajt nagy sokára.

-Azt nem hiszem – mosolygok rá a visszapillantó tükörből.

-Na persze – von vállat.

Azt hiszem eljutottunk a végstádiumba, most fog nemsokára kitörni.

Megérkezünk hozzá.

-Gyere szépen a saját lábadon – húzom ki a kocsi hátsó üléséről. Eltántorgunk a bejárati ajtajáig, könnyedén kihúzom a farzsebéből kulcsait. Ajtónyitás, Reita felhúzása, kapu kitámaszt, Reita felhúzás. Betántorgunk a liftig még jó, hogy szürkület előtt vagyunk.

Betámasztom a kabin sarkába, nem csúszkál.

-Nem kellek senkinek – sóhajt megint.

-Gyere, lefürdesz és máris jobban érzed magad – vigasztalom. Bemegyünk a lakásába. Valami történt itt. Nem elég, hogy az összes kép eltűnt, ami valaha is a nappalijában volt, de mintha egy személytelen, idegen lakásba léptem volna be.

-Ugye a fürdőben lévő cuccaid a helyén vannak? – nézek rá. Csak a padlót nézi.

-Aha – motyogja. Átdobom karját a vállamon és betámolygunk a vizes blokkba. Na, ez már olyan, mintha élne is itt valaki.

Levetkőztettem, alsónadrágostul nyomom be a hideg víz alá.

-Hideg – vacogja.

-Legyen is – mosolygok rá – ha már szétcsaptad magad, akkor idd is meg a levét – mikor már kék a szája, kiszedem a sugár alól, és törülközőbe csavarom.

-Száradj – szólok rá. Kilépek és feltérképezem a lakást, hogy hol is van itt ruha. A nappaliban az asztalon találok egy képet, amit apró darabokba téptek szét. Reita van rajta egy lánnyal. Láttam már őket együtt egyszer vásárolni, majd egy fél évvel ezelőtt. Azt hiszem ez a probléma.

A hálószobában viszont nem találok mást, csak női ruhákat. Hova lett Reita ruhás szekrénye?

-Kai – nyögi elhalóan a basszeros.

Már a fürdő ajtajában van, és nagyon kapaszkodik a félfába.

-Hol vannak a ruháid?

-Rajtam – azzal nyúl értem, hogy segítsek neki. Nem a hálóba akar menni. A másik szobába. Döbbenten nézem a rumlit. Dobozok a fal mentén fel stocolva. Gitárjai és az amúgy mindig rendben tartott kábelek hatalmas kuszaságán pár kottával és egyéb papírral a földön tekergőzik. Az ajtótól jobbra szintén a fal mentén egy matrac, rajta összetúrva ágynemű.

Reita ide akar lefeküdni? Mért nem a szobájába, az ágyára?

-Rei mi történt? – ültetem le a matracra.

-Nem kellek senkinek – kezd elegem lenni ebből a mondatból.

-Kinek nem kellesz? – próbálok szelíd erőszakkal kiszedni belőle valamit. Rám emeli könnyes és bevérzett szemeit.

-Először Sakura, most meg Kamijo – és eltört a mécses. Reitát sose láttam még sírni. Mégis, most takaróját ölelgetve rázza a néma zokogás.

-Mi történt? – simogatom a hátát csitítás céljából.

-Sakura elhagyott, mondván nem kellek neki, aztán visszajött, mert lehet… lehet… - elcsuklik, újabb rázkódás, újabb fuldoklós levegő vétel – nem akartam még gyereket, legjobb tudásom szerint védekeztünk – rám néz, teljesen kétségbe van esve. Mit lehet ilyenkor mondani? Nem sokat. Nagy levegő. Mielőtt megszólalhatnék, folytatja.

-Aztán mikor elfogadtam, hogy itt van, haza hoz egy ficsúrt, ide a közös lakásunkba, egy másik pasit, érted? – felül és megragadja a pólóm – Nem kellettem neki, csak a pénzem és még ide hozza azt a krapekot, akivel megcsalt! Aztán jött Kamijo, azt hittem megbízhatok benne, szerettem volna megbízni benne. De neki se voltam elég jó – újra eldől – Nem kellek én senkinek – nyögi ki és megered a nyelve. Elmeséli, hogyan fogadta el érzéseit egy férfi iránt, hogyan fogadta el a közeledését, mikor ő egyáltalán nem olyan, aki ezt el tudná fogadni, az én kapcsolatom is nehezen emésztette meg, de mikor látta, hogy boldog vagyok, már nem is zavarta annyira. Aztán Sakura visszajövetele és a meséje arról, hogy lehet övé a gyerek, még örült is volna neki, ha nem látja meg volt barátnőjét egy másik férfival egy áruházban babaruhát vásárolni. Kikéri magának, hisz ha az övé, mért nem vele ment el a csaj boltba? Nincs joga ehhez? Végül Kamijo kiakadása.

-Megértem – motyogja – Csak játék és más nem – keserű mosolyától elfacsarodik a szívem is – Nem haragszom rá, csak fáj, itt beül – megmarkolja elnyűtt pólóját mellkasánál – Még nem mondtam neki, de lehet nem is baj, így neki is egyszerűbb volt, és csak nekem fáj annyira. Kai – pillant megint rám – Te ugye boldog vagy? – értetlenül, de bólintok, hogy igen – Akkor jó – motyogja és magához húzza a takarót.

Ülök matraca szélén és figyelem, ahogy nyitott szeméből csorognak könnyei. Szép lassan összeáll a kép bennem. Ezért volt ilyen mostanában?

Kimegyek a nappaliba, miután Rei elaludt és végre megnyugodott.

Várok. Nem hiába, nemsokára nyílik az ajtó.

-Végre üres a lakás – hallok egy doromboló férfihangot.

-Ne most – nyávog egy nő.

Belépnek a nappaliba és meglepődnek.

-Jó estét – köszönök illedelmesen – Sakurához van szerencsém? – fordulok a nő felé.

-Igen, ki maga?

-Akira barátja vagyok – intek a zeneszoba felé.

-Mit keres itt?

-Haza hoztam a barátját.

-Nem a barátom – von flegmán vállat.

-Akkor megtudhatnám, mit keres a lakásában?

-Én itt lakom.

-Tudtommal, ez Akira lakása – döbbenten pislog. Csak tátog, azt hiszem ez betalált. – Kérem, távozzon innen és ne sanyargassa a haveromat – állok a sarkamra.

-Maga nem dobhat innen ki engem csak úgy! – vált hárpiába.

-Yutaka – nyöszörög a zeneszoba.

-Itt vagyok – rohanok oda hozzá. Megint ül a matracon. Valószínűleg felkelt a csaj hangjára.

-Ne törődj vele – int mögém – Nem sokáig lesz így – motyogja.

Nem lehet így itt hagyni, mert még a végén valami hülyeséget csinál.

-Felhívom a srácokat, valaki jöjjön érted és valakinél elleszel pár napig.

-Nem kell – hárít – Megoldom, csak hagyd őket – visszadől a matracra – És engem is. Nem kellek senkinek, nem kell értem aggódni, annyit nem ér az egész – a fal felé fordul.

Nem tudom eldönteni, hogy aggódjak, vagy dühöngjek. Érzelmeim viharában csukom be magam mögött a szobaajtót és nézem, ahogy a nappali kanapéján ott ül a csaj és az idegen hapsijával, aki szorongatja a kezét és simogatja az apró dudort a nő hasán. Ott most Reitának kéne ülnie és neki kéne boldogan mondania, hogy apa lesz.

Mi történt itt?

Köszönés nélkül távozom. Holnap el kell hozni innen Reit, különben valami nagy hülyeséget csinál még a végén nekem.

De még előtte beszélnem kell Kamijoval, hisz mostanában vele lógott, és ha igaz, amit itt Reita összehabogott, akkor az énekes kitette a szűrét. Ami nem tett jót Reinek.

Kamijo pov:

Hulla fáradtan kelek, este sok volt a pia és még Reita is… de legalább nem vagyok egyedül, hisz itt van Liza. Alig kómálok ki a mosdóba és szedem rendbe magam, dörömbölnek az ajtómon. Ki a franc lehet az ilyen korán? Nem a bandám, azok felhívnak, vagy kopognak, nem akarják rám törni az ajtót.

- Ajtó marad! – kiáltom és kinyitom.

Egy nagyon mérges Kai áll velem szemben.

- Mégis mit képzelsz magadról? – engedi be magát és áll meg előttem.

- Mi van? Kezd az elején, mert szerintem lemaradtam – túrok kócos hajamba.

- Van róla fogalmad mi van Reitával? Hogy tehetted ezt vele, mikor ő szeretett? Tudtad, hogy min ment keresztül, mégis játszottál vele, és mikor a legnagyobb szüksége lett volna rád, te ellökted magadtól és magára hagytad! – szinte kiabál.

- Na, álljon meg a menet! – vágok közbe.

- Valami baj van? – áll meg a konyhaajtóban Liza.

- Nem, semmi – fordulok felé.

Szegény lány, zavarban van, ahogy Kai is. Ezek szerint a dobos nem egy félmeztelen lányra számított.

- Kérsz kávét? – kiált ki a konyhából húgom.

- Igen.

- És a barátod?

- Mindjárt megy.

Kai megrázza a fejét és ismét gyilkosan méreget.

- Na ide figyelj Kai. Semmi közöd ahhoz, amit teszek.

- De van, mert Rei látta kárát. Nincs jobb dolgod, mint szórakozni mások érzéseivel?

Itt pattan el az agyam. Sok mindent eltűrök, de véges a türelmem. A társaim se mennek el ilyen messzire, mint ő. Ezt a sértést, még a csapatomnak se tűröm.

- Jól figyelj fiacskám, mert csak egyszer mondom el! Nem ismersz engem, nem tudod ki vagyok, úgyhogy nincs jogod ítélkezni fölöttem – sziszegem a képébe fenyegetően.

Megszeppentségét kihasználva kitárom az ajtót és szabályosan kidobom a lakásból és hangosan bevágom az ajtót.

- Ennek van köze a tegnapihoz? – nyomja a kezembe a feketét húgom.

- Igen.

- Kitalálom: bonyolult.

- De még mennyire – morgok és megiszom a feketét.

Reggeli után mindketten felöltözünk, én meg ülnék munkához, de Liza elkapja a karom és az ajtó felé rángat.

- Gyere velem vásárolni – kér.

- Nem lehet, sok a munka.

- Az megvár. Amúgy se jó, ha magadba roskadsz, és a munkába temetkezel.

- Mert?

- Csak – és tovább rángat.

Lemondóan sóhajtok és belebújok a cipőmbe. Kocsiba ülünk és Liza kérésére egy nagyobb üzletbe megyünk. Ott lelkesen végig megy a sorok között és pár ruhával megy a próbafülkébe. Jobb dolgom nem lévén nézelődök, de semmi nincs, ami tetszene. Csak most jut el igazán a tudatomig, hogy mi is volt tegnap. Ahogy és amiket Reita fejéhez vágtam. Lelki szemeim előtt látom, a tekintetét amely olyan őszintén csillogott mint talán sose azelőtt. Én meg se hallgattam őt. Talán rosszul gondoltam mindent? Nem hiszem, mert…

- Bátyó, ez milyen? – zökkent vissza húgom.

Egy rózsaszín egyrészes ruha van rajta.

- Aranyos – erőltetek egy mosolyt.

Liza még párszor bemegy a fülkébe próbálni, aztán a táskákat és cipőket veszi szemügyre. Türelmetlenül nézek az órámra. Még ma el kell készülnöm mindennel, hogy holnap be tudjam vinni a főnöknek. És még a mobilom sincs itt. Remélem, a srácok nem hívnak. Szeretek a húgommal vásárolni, de nem olyankor mikor ennyi a dolgom. Végre fizet és megyünk a kocsihoz.

- Mehetünk haza? – kérdezem reménykedve.

- Még ne. Nincs otthon semmi kaja.

Elmegyünk a legközelebbi marketbe és ott is bevásárolunk. Innen Liza még a parkba akar menni. Na ne! Akkor sose végzek.

- Liza, gyere, menjünk már, nekem sok a dolgom – kérem.

- Jól van.

- Majd legközelebb, csak holnapra el kell készülnöm.

- Oké.

Megyünk haza. Hugi elfoglalja a konyhát, én a nappalit és elmerülök a papírok között. Szerencsére senki sem hívott, de belesajdul a szívem. Az igazat megvallva, talán vártam, hogy Reita felhívjon, de ugyanakkor hallani sem akarok róla. Hugival kölcsönösen nem szólunk egymáshoz, mindketten a magunk dolgával törődünk, bár néha besegít. Párszor megkérem, hogy a nevemben hívjon fel valakit és adja át az üzenetemet. Sajnos nem tudok egyszerre két telefonon beszélni. Valamikor Liza elmegy aludni, nekem még maradnom kell, hogy végezzek. Úgy, hajnali három körül ájulok be az ágyba. Végre végeztem, már csak be kell vinni és leadni a főnöknek.

Reggel egyedül kelek. Liza hova tűnt? A konyhában egy üzenet fogad, miszerint elment egy másik állásinterjúra. Összeszedem magam, a táskámba süllyesztem a leadandó papírhegyet és már megyek is. A kiadónál sokan kitérnek az utamból. Biztos szörnyen festek, úgy is érzem magam. A folyosón összefutok a menedzserrel.

- Jó reggelt. Elkészültél a… - elakad.

- Itt van – nyomom a kezébe és ott hagyom.

Eltrappolok a próbatermünkig. Még nincs ott senki szerencsére. Még veszek egy kávét és bemegyek. Leülök a kanapéra és rágyújtok. Az utóbbi pár napban nagyon sokat szívok, minden értelemben.

- Szia, már itt vagy? Tudnál segíteni? – jön be Teru.

Olyan gyilkos pillantással fordulok felé, hogy ijedtében a falig hátrál és próbál egybe olvadni vele.

- Felejtsd el, nem szóltam – nyüszít.

A terem legtávolabbi sarkába húzódik és próbál úgy tenni, mintha nem is létezne. Nem sokkal utána megjönnek a többiek is. Teru integet nekik, hogy hagyjanak békén, amit meg is tesznek. Alig foglalják el helyüket, mikor felugrom és kezembe veszem a mikrofont.

- Kezdhetünk? – nézek rájuk türelmetlenül.

Bólintanak, és végre munkához láthatunk. Nem mernek hozzám szólni, amiért halás vagyok, nem akarom megbántani őket. Egyedül rájuk támaszkodhatok, de még nem kell tudniuk mindent.

Napok teltek el mióta kidobtam Reitát. A stúdióban az óta van ez az áldatlan állapot. A fiúk nem igen szólnak hozzám, ha mégis, akkor tőmondatokban válaszolok. Otthon elnyúlva fekszem a kanapén és bámulom a plafont. Mit rontottam el? Talán nem voltam elég türelmes vele? Nem hiszem. Talán csak ott, hogy nem hallgattam meg. De nem csak én tehetek a jelenlegi helyzetről. Valaki kopog. Ki a franc az ilyenkor? Morcosan nyitok ajtót. Legnagyobb meglepetésemre Yuki áll előttem.

- Mi a fene van veled? – kérdi és bejön.

- Mi lenne? – zárom be az ajtót.

- Valami bajod van, ez látszik.

- Jól vagyok.

- Egy nagy szart vagy jól. Nem veszed észre magad? Nem lehet hozzád szólni, mert akkor a tekinteteddel karóba húzol minket.

Makacsul hallgatok és farkasszemet nézünk. Átlát rajtam, ezt tudom jól. Előttük nem tudom megjátszani magam.

- Ennyire nem bízol bennünk? Mi mindennel hozzád fordulunk és te segítesz. Miért nem mondod el mi a baj, hogy tehessünk érted valamit?

- Meg tudom oldani.

- Tehát eltaláltam – ül le a kanapéra.

- Igen, de nem kell segítség.

- Hazudsz. Próbálod rejtegetni, de ordít rólad, hogy kell segítség. Ismerünk már régóta. Eddig te vigyáztál ránk, itt az ideje, hogy mi tegyük ezt.

Mélyet sóhajtok és elgondolkodom szavain. Igaza van, eddig én voltam a nagytestvér, aki vigyázott a többiekre. Eddig ők támaszkodtak rám, eddig kitartottam, de most vége. Nekem kell támasz. Meg akartam őket kímélni a bajaimtól, mert azt hittem megoldom, de tévedtem. Tényleg szükségem van rájuk, jobban, mint bármikor.

- Tényleg baj van, nem is kicsi. Nagyjából öt hónapja voltam együtt Reitával. Kisebb döccenőkkel meg voltunk, egészen az elmúlt pár hétig. Az még oké, hogy ritkán aludt itt, de mikor morcosan jön és így is távozik, azért ott már valami nem stimmel. Ha át is jött, mindig elment, mintha várná haza valaki. Végül a találkozók is ritkultak, rövidültek. Nem mondott semmit. Pár napja szembesítettem ezzel, mert elegem volt abból, hogy ilyen hülyének néz, hogy nem veszem észre. Rákérdeztem és azt mondta, van valakije. Ennyi elég volt és kitettem a szűrét. Velem ne szórakozzon.

- Nem lehet, hogy te értetted félre?

- Mégis mit?

- Amit mondott. Lehet, hogy rád gondolt, mikor mondta, hogy van valakije.

- Nem hiszem. Akkor mivel magyarázod a többit?

- Nem tudom.

- Akkor meg?

- Haver, te jól ismered az embereket, de tévedhetsz.

- Lehet, de…

- Féltékeny voltál.

- Igen, azt hiszem.

- Olyankor az ember értelmetlenül cselekszik. Szóval, lehet, hogy tévedtél.

Elfintorodok, mert van igazság abban, amit mond.

- Gondolkodj ezen, viszont megyek, mert vár az asszony – tápászkodik fel.

- Oké – kísérem ki.

- Ne feledd, amit mondtam. Mindenkinek jár egy második esély.

- Jól van.

- Holnap látjuk egymást. Remélem, újra önmagad leszel. Hiányzol.

És már megy is. Visszamegyek a nappaliban és nyúlok a cigis dobozomért, de üres. Elfintorodok és elmegyek tusolni. Ideje véget vetni ennek a napnak.

Egymás mellett 2: 7. fejezet

Ueda pov:

Három napja lehet kapni jegyet Gackt-san Tokyoi koncertjére, ez mind szép és jó csak egy a bibi ezzel. Képtelen vagyok rá jegyet venni. Eddig minden nap elmentem egy-egy jegypénztárhoz, de már mindenhol elfogyott a jegy mire oda értem. Ilyenkor utálom, hogy sokáig dolgozom. Fáradtan és csalódottan lépek be a lakásba.

-Meg jöttem – sóhajtom lemondóan.

-Üdv itthon – köszön Kaoru – Mi az miért vagy így elkenődve?

-Egy hónap múlva lesz Gackt-san koncertje – lerogyok a kanapéra – Képtelenség rá jegyet szerezni. Ahol eddig voltam elfogyott. Az Interneten meg már nem lehet rendelni. Pedig még előre szabadságot is kértem – felállok – Elmentem fürdeni – motyogom.

A zuhany alatt jut eszembe, hogy elfelejtettem tiszta ruhát behozni. Mindegy elég lesz, ha törülközőbe csavarom magam.

Meglepetten veszem tudomásul Kaoru még mindig a nappaliban üldögél, mikor egy száll törülközőben még egy picit vizesen, a slendrián törülközésnek köszönhetően át lejtek a helységen.

Kaoru pov:

Ha jól emlékszem, lassan eljön Tatsuya születésnapja. Csak tudnám, mit adjak neki. Sütni nem tudok, szóval valami mást kell kitalálni. Nem akarok valami személytelen vackot venni neki.

Elgondolkodva ülök a fotelban, és gondolkodva szívom a cigim. Semmi ötletem nincsen. Merengésemből Ueda szakít ki, mikor hazajön.

- Ez nem igaz! – morog.

- Mi a baj?

- Most lesz Gackt-sannak koncertje, amire el akartam menni, de már minden jegy elfogyott – kétségbeesetten leroskad egy székre a konyhában.

Utána megyek, és melegítek valamit enni.

- Ennyire szereted a zenéjét? – kérdezem.

- Igen, sőt, nagyon. Ő a példaképem. Itt volt a nagy lehetőség, erre lemaradtam róla! Pedig akkor szabadnapos lettem volna – lemondóan sóhajt – de nem adom fel, talán a következő koncertjére el tudok menni.

- Mikor lesz a koncert?

- Két hét múlva.

- Aha.

Most már tudom, mit kap. Holnap csak egy kis időre kell bemennem a stúdióba. Le kell adnom pár papírt. Ha azzal végeztem, felhívom Gackt-ot. Ha törik, ha szakad, de szerzek a kölyöknek egy belépőt.

A terv tökéletes. A papírok le vannak adva, ugyan kicsit elhúzódik egy beszélgetés, de semmi vész. Még bőven van időm. Egy gyors ebéd után előkapom a telefonom. Nagy sokára felveszi.

- Rég hallottam felőled – hallom, hogy mosolyog.

- Van rám egy kis időd?

- Persze. Miről lenne szó?

- Nyugi, nem munka. Személyes dolog.

- Gyere át.

- Oké, egy óra, és ott vagyok.

Bontom a vonalat, és megyek. Viszonylag pontosan érkezem. Szinte kopogni sem kell. Barátian meglapogatja a hátam, és beinvitál. Leülök a fotelba.

- Mit tehetek érted? – mosolyog, és a bárpulthoz lép – kérsz valamit?

- Valami alkohol menteset – a kezembe nyom egy kólát, és befoglalja a kanapét – ha jól tudom, nemsokára esedékes egy koncerted. Egy barátom el akart volna menni, de elfogytak a jegyek – kezdem.

- Ez sajnálatos.

- Szeretnék kérni tőled egy VIP belépőt.

- Miért? Te bármikor bejöhetsz, csak szólj – vigyorog – Úgy tudtam nem igazán a te világod az én zeném.

- Ez igaz, meghallgatom, de nem leszel a kedvencem, többek közt azért sem, mert haverok vagyunk. Viszont a jegy nem nekem lenne, hanem a barátomnak.

- Aha, értem – elgondolkodik – azt hiszem, csak öt VIP jegy volt, ami azonnal elkelt.

- Még neked se hiszem el, hogy nincs még egy ilyen jegyed. Születésnapjára akarom adni neki.

- Jól van – sóhajt egyet.

Pár percre eltűnik, majd visszajön, kezében a VIP belépővel.

- Aláírnád neki? Sokat jelentene a számára.

- Feleségül ne vegyelek? – kérdi tettetett szemrehányással.

- Most, hogy így mondod – hülyéskedek.

- Bocsi, de nem igazán vagy az esetem. Jobban bejönnek a kisfiús arcú srácok. Te túl komoly, és túltetovált vagy nekem – mustrál végig.

- Még szerencse.

Nevetünk egyet. Még beszélgetünk, aztán megyek. Hulla fáradt vagyok, de nem baj. Megérte ez a kirándulás.

Otthon sötétség fogad. Tatsuya már biztos alszik. Belopakodok a szobámba. A jegyet egy borítékba teszem, azt pedig az éjjeliszekrényem fiókjába. Szerencse, hogy még mindig betartja azt a régi megállapodást, hogy nem jön be a szobámba, és a dolgozóba, én meg nem megyek az ő szobájába. Remélem örülni fog, de majd kiderül. Jó hangulatban alszom el.

Ueda pov:

A koncert pár nap múlva lesz, teljesen elszomorít, hogy nem tudtam koncertre jegyet szerezni, de még csak a közelébe se jutottam egy jegynek. Lelombozva ülök este a kanapén, még csak a zajforrást sincs kedvem bekapcsolni. Kaoru dudolászva jön haza.

-Jó estét – köszönök neki. Az esti köre után vigyorogva ül le mellém.

-Ueda ha jól emlékszem nemsokára lesz valami ünnep.

-Milyen ünnep?

-Mondjuk a te születésnapod – azzal elővarázsol egy szalaggal átkötött borítékot. – Ugyan kicsit előrébb hoztam, hogy örülj neki, de szeretném, ha elfogadnád. – azzal a kezembe nyomja – Boldog születésnapot. – mellékeli még a használati útmutatót.

Megkövülve ülök. Szóval emlékezett a születésnapomra, ami nem sokára lesz és még készült is ajándékkal.

-Nem bontod ki? – kérdi, és ide a rozsdást hogy jobban izgul, mint én. Felnevetek gyermeki izgalmán. Óvatosan leoldom a masnit, majd jön a boríték, nincs leragasztva így könnyű szerrel ki nyithatom, de ami benne van.

-Alá írva… - nyögöm ki, és ahogy kezembe fogom a hetek óta áhított jegyem, egyszerűen nem tudok mit mondani. – Kaoru – fordulok felé, mosolyogva nézi meghatóságom – Köszönöm – vetem nyakába magam. – El se hiszem, mehetek a koncertre! – és ujjongva fel pattanok. Örömtáncot lejtve megyek a szobámba.

Egy koncert, ami ráadásul ennyire fontos. Oh mi a fenét vegyek fel? Alig birok aludni, nem megy a koncentráció.

Kame már nevet rajtam hogy milyen szerencsétlen vagyok. Végre haza engednek, kikészítem a holnapi ruhámat. Mivel Kaoru VIP jegyet adott nekem így előbb kéne ott lennem. Alig birok magammal inkább tömegközlekedéssel megyek a koncert helyszínére csak, hogy ne keljen az esti dugóban vesztegelnem. A VIP jeggyel rendelkezőknek egy már előre kijelölt kapunál kell várakozniuk. Beállok a már ott várakozó hét másik egyén mellé. Fiatal lányok és még egy fiú van jelen rajtam kívül. Jön egy biztonsági őr és jó egy órával előbb beenged minket, hogy találkozzunk a nagy ikonnal. Kicsit remeg a gyomrom a találkozás izgalmától.

A dühöngőbe terelnek minket. Széksorok körbe, a színpad már kész, csak a hangosítás van hátra. Jön Gackt is és a többiek is. Végig nézzük, ahogy behangolnak, beállítják a mikrofonokat, utána megyünk, egy kisebb helységbe ott kezet foghatunk mindanyiojukkal, és kapunk aláírást és fényképet is készíthetünk.

Begyűjtök mindegyikőjüktől egy-egy aláírást és még kézfogást és végül fényképet. Mikor Gackt-san meg látja a jegyemen a már ott lévő kézjegyét elcsodálkozik.

-Szóval te vagy az a barát, aki miatt Kaoru volt olyan kedves és felkeresett – mosolyog.

-Kaoru elment önhöz személyesen?

-Persze – vállon vereget – Boldog születésnapot – rám kacsint, tátva marad a szám, annyira zavarba jövök, hogy elpirulok. Gackt-san nem csak alá írta a papírt, amit a kezébe adtam, kezet is fogott velem, na de még fel is köszöntött.

Kaoru, hogy fogom ezt neked meg köszönni?

Persze a sokkok sora még nem ért véget a VIP részlegnél. Maga a koncert felülemelkedett élményt nyújtott. Élvezem a koncertet, élvezem a közös éneklést, az éljenzést, a tapsot, magával ragad a zene a színpadi tánc és Gackt-san mozgása. Nem akarom, hogy vége legyen, mégis eljön az utolsó szám ideje. Szomorkásan veszem tudomásul, hogy egyszer minden jónak vége szakad.

Nem akaródzik fel ocsúdni abból az elvarázsolt állapotba, amibe kerültem a zene és Gackt-san hatására. Mégis ideje haza menni.

Fogalmam sincs, hogy találtam haza és arra se emlékszem, hogy csuktam be magam mögött az ajtót, csak arra eszmélek, hogy Kaoru felhúzott szemöldökkel nézi végig ahogy fülig érő szájjal levetkőzöm és el húzok tusolni majd alsó nadrágban ki ülök hozzá a nappaliba és mesélem az élményt. Mert ez nem egy sima koncert volt ez egy élmény volt, amit örökre itt fogok őrizni a szívemben. Végül párnát fog fejem és elalszok, valószínűleg vigyorogva, mert álmomban megint ott vagyok a koncerten és újra élem az egészet.

Koaru pov

Ueda majd’ kiugrik a bőréből örömében, mikor meglátja a jegyet. Ha ő örül, akkor én is. Amíg el nem jön a koncert napja, Tatsuya teljesen be van zsongva. Le se tagadhatná, hogy rajong a fickóért. Vicces látni, hogy ekkora felhajtást csinál. Nem elég, hogy előre kikészíti a ruháit, még a fürdőbe is beköltözik.

- Olyan vagy, mint egy menyasszony – nevetek rajta.

- Nem is! – méltatlankodik.

Csak mosolygok rajta. Végül elém áll, egy szűk farmerben, és szintén fekete ingben.

- Így jó? – kérdi.

- Igen – nézek végig raja.

Hosszú, vékony lába, és formás feneke van. Elegáns, de mégis visszafogott. Helyes, kisfiús arc, ártatlan tekintet. Pont olyan, mint amilyen típusú srácokat Gackt kedvel. Fölösleges emiatt aggódnom, Uedának van annyi esze, hogy ne dőljön be esetleg, pár szép szónak.

- Vigyázz magadra – engedem útjára.

- Oké – bólint idegesen.

- Nyugi már. Nem az elnökkel találkozol.

- Tudom, de akkor is…! Találkozhatok Gackt-sannal – mélyet sóhajt.

- Menj és érezd jól magad – mosolygok.

- Oké – int, és elrobog.

Furcsán csönd van. Egészen eddig a kölyöktől volt hangos a ház. Ezért megérte megszerezni azt a jegyet. Jobb dolgom nem lévén, leülök és nézem a TV-t. Mire elfogy a sör, és vége filmnek, megjön Tatsuya is. A messzeségbe révedő tekintettel, fülig érő vigyorra levetkőzik, és megy fürdeni. Ennyi elég, hogy tudjam, élvezte. Egy alsóban jelenik meg újra, ledobja magát mellém, és mesél. Olyan átéléssel, áhítattal, mintha egy elérhetetlen álma vált volna valóra. A beszámoló után lefürdök, és elmegyek aludni.

Másnap hatalmas vigyorral a képemen megyek be a próbára.

- Mi történt, hogy ilyen jó kedved van? – méreget gyanúsan Kyo.

- Emlékeztek Uedára? – kérdezem.

- Persze, a kiskölyök, aki nálad lakik – világosodik meg Totchi – Mi van vele?

- Nagy Gackt rajongó. Már minden jegy elkelt, de szereztem neki egyet. Nagyon boldog, és én is örülök, hogy tetszett neki az ajándék.

- Milyen nagylelkű vagy – nevet Die.

- Születésnapjára kapta – jegyzem meg.

Gitáros társam elhallgat. Nem igazán faggatnak, inkább nekiállunk zenélni.